Hé, cowboy, melyik út vezet a gettóba?

A Justified című tévésorozatban figyeltem fel erre a zenére. Maga a sorozat a krimiíró Elmore Leonard egyik novelláján alapul, amelynek főhőse a világos kalapot és cowboycsizmát viselő, haláli nyugalommal rendelkező fiatal szövetségi rendőrbíró, egy anakronisztikus figura a mai Kentucky államban.



Halk szavú alak, humora a székelybácsis viccekre emlékeztet, keze mint a villám, de csak indokolt (justified – innen a cím) esetben ránt fegyvert, és persze valahogy mindig kiprovokálja ezeket az indokolt eseteket. Oldschool westernhős egy mai krimisorozatban. Éppen ezért passzol annyira tökéletesen hozzá a Gangstagrass zenéje.

A Gangstagrass kicsit olyan, mintha mondjuk az Andro Drom zenekar közösen lépne fel az Egészséges Fejbőrrel. Két, egymástól nemcsak stílusban, de ideológiai szempontból is végtelenül távol álló műfaj összeházasítása ez. A bluegrass-ról és hiphopról van szó, és a Gangstagrass érdekessége, hogy ezt az új mashup műfajt azok is jónak találhatják, akik egyébként külön-külön sem a bluegrass-ért, sem a hiphopért nem lelkesednek. Ezt a zenét most éppen Emmy-díjra jelölték legkiemelkedőbb eredeti főcímzene kategóriában.

Nem akarom azt sugallni, hogy a bluegrass rasszista zene lenne. Mindössze arról van szó, hogy a déli rabszolgatartó múltra való tekintettel létezik némi zenei távolságtartás fehér és fekete oldalról egyaránt.

A bluegrass a déli fehérek zenéje (noha játékstílusában sokat köszönhet a fekete blues-zenészeknek), redneck-muzsika, ami ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint a country. A különbség az, hogy míg a country általában elektromos gitárt használ a nyavalygós-nyálas dalszövegek tragikus színezetének hangsúlyozására, a bluegrass előveszi a tradicionális hangszereket, és visszatér az eredeti népzenéhez, amit még a telepesek hoztak Európából, főként a brit szigetekről. Mondhatni ez az ír-skót munkásdalok update-elt, amerikai verziója.

Míg a countryból jól menő iparág lett, és ma nem más, mint cowboykalapos nagybajszú popzene, a bluegrass rétegzenévé vált, és megmaradt a maga öt hangszerénél: hegedű, bendzsó, bőgő, mandolin és rezonátoros gitár vagy más néven (szlovák származású feltalálói után) Dobro.

Nincs siralmasan nyúlós elektromos gitárjáték, dobok helyett pedig legfennebb a cipőtalp játssza az ütemet.

Ezt a zenét összepászítani a nagyvárosi feketék szabadszájú gangsta-rapjével minimum merész, ha nem egyenesen őrült vállalkozás. A new yorki zenész-producer Rench mégis megtette, és lehet, hogy mindkét műfaj puristái legszívesebben meglincselnék, de működőképes dolog lett belőle, ami önálló zsánerként is megáll a lábán.



Gangstagrass & T.O.N.E-z: Lightning on the Strings, Thunder on the Mic. Rench Audio, 2010.


Rench összetrombitált néhány bluegrass zenészt meg egy rappert, a hagyományos hangszerek mellé behozta a scratch-ekkel tarkított hiphop-beatet, és ebből lett a Gangstagrass, aminek most jelent meg második lemeze Lightning on the Strings, Thunder on the Mic címmel.

Bevallom, kíváncsi voltam arra, hogy egy ilyen zenében lesz-e niggerezés. Mert az ugye hiphopban szokványos, ha viszont fehér zenében hangzik el, annak nyilván egész más töltete van. Nem kell sokáig várni a válaszra: a lemez második száma, az I’m Gonna Put You Down éppen ezzel kezdődik. Jól kitalált szám ez, a hetvenkedő macsó szöveg és az énekelt refrén balladai jellege (ami már Clint Eastwood-i macsóság) szépen talál egymáshoz.

A pontos összeforrasztás másik jó példája a Nobody Gonna Miss Me, ahol a rap-szöveg hangsúlyosabb részei éppen azokra a pontokra esnek, ahol a slide-technika (a kisujjra húzott slide-gyűrű segítségével előállított jellegzetes gitárhangzás, Dobrónál „kötelező”) vagy a hegedűjáték testesebbé, érzelemdúsabbá válik. A sample-ökből dolgozó producerek ezt nem mindig tudják jól összehozni, Rench – aki néha szintén használ sample-öket – úgy tűnik, igen.

Érdemes kiemelni a lemezindító számot (That’s Right I’m Good), ahol kiválóan játszik össze hegedű és turntable, és az I Go Hard című dalt is, ami ugyanazt a hangulatot idézi fel a hallgatóban, mint amikor az Ó, testvér, merre visz az utadban George Clooney rázendít az I am a Man of Constant Sorrow-ra.

Találunk a lemezen unalmasabb vagy modorosabb produkciókat is, ilyen például a Trouble Everywhere I Go, a szirupos In My Aching Heart Shadows Linger vagy a női rapper Tomasia közreműködésével készült Big Branch.

És van két instrumentális szám is (Click Ol’ Gun és My Enemies Lay Beneath the Prairie), ahol nincs szöveg, csak hangszerek és hiphop-beat. Ezek már talpalávalónak számító, pattogósabb nóták, ahol feltűnőbbek a bluegrass zene ír-skót gyökerei.

A Lightning on the Strings, Thunder on the Mic valószínűleg nem az a lemez, amit sokáig hallgatunk. Az újdonság erejével hat, érdekes, friss és jól összeállított, ennek ellenére nem hiszem, hogy varázsa azután is tartana, hogy a kuriózum ereje elvész. Bár ezt inkább döntse el mindenki maga, miután egyszer meghallgatta. Mert egyszer meg kell hallgatni.