Carmina Burana: levetkőztet

A Franciaországban élő koreográfus, Gigi Căciuleanu a bemutató előtt beszélt a marosvásárhelyi mozgásszínházról:


Valami olyasmi történik ezen az estén, ami a zsigerekig hatol, valami olyasmit érint, ami igazán érdekel. Megmutatkoznak az emberi dimenziók, igen, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés.



Azt kérdezhetik, hogyan állhat össze egy produkció, amiben képzett táncosok és színészek dolgoznak együtt. És erre csak azt tudom válaszolni, hogy mindegy, hogy kiválóan felkészült vagy gyengébb táncosok vannak-e együtt.


Mert a lényeg az, hogy együtt vannak,

hogy valami – ez a darab – összehozza őket. Hát nem ez az igazán fontos: hogy hogyan találhatunk egymásra? Ó nem, nem elsősorban arról beszélek én itt, Marosvásárhelyen, hogy ki milyen etnikumhoz tartozik. Habár ez egy olyan produkció, amelyben román és magyar színészek is játszanak együtt. Itt az együvé tartozás a színpadon lévők, valamint a nézőtéren ülők között valósul meg. Ez a nagy egymásra találás, nem?

Persze miért is különös ez, hogy összetartozunk. Mindenkinek egy feje, egy törzse, két karja, két lába van. Na jó, pontosítsunk. Mondjuk úgy, hogy a többségnek még feje is van. Tudják, a legtöbb embernek mindene megvan ahhoz, hogy csodálatosan hegedüljön. Kevés a világhírű hegedűművész, de higgyék el, a tehetség, az ahhoz való eszköz ott lapul mindenkiben.

A zsenialitás mindenkiben ott pislákol, mondhatni az utcán hever. Nem hiszik? Tudják, én gyakran járok diszkóba. És figyelem, ahogy az emberek táncolnak, ahogy percek alatt szabaddá válnak, ahogy láthatóvá válik az egyéniségük. Az a fantasztikus, hogy

amikor mozogsz, akkor nem tudsz elbújni.


Elsősorban magad elől nem tudsz elbújni. Akármit is öltesz magadra, akármivel is maszkolod el magad, a mozgás lemeztelenít. Ez egy drámai dolog, elhiszem hogy tartanak tőle. Meztelenül az ember nevetségessé válhat, lelepleződhet kiszolgáltatottságában, de ugyanez a zsigeri feltárulkozás közelebb is vihet egymáshoz.



Becsüljék meg a mozdulatokat, minden mozdulatot. Még azt is, ahogyan a széken ülnek, ahogy letörlik az izzadságot a homlokukról, mert mindezek átlényegítenek, valami olyasmit mutatnak meg, amit egyébként nem tudunk sem magunkról sem másról.

Na jó, elismerem, nem olvashatóak azonnal és rögtön a mozdulataink, a mozgás nem mindig egyértelmű. De az biztos, ezt Önöknek is érezni kell, hogy a mozdulatok elmesélnek, mindenképpen jeleznek valamit, belőlünk és rólunk.


Ha erről a mozgás-meséről szeretnének megtudni valamit,

akkor érdemes megnézni a mi Carmina Buranánkat. Ez az előadás a mozdulatok színháza: a mozgás nyelvén látható, követhető színház. Sokszor várják el a táncosoktól, hogy színészkedjenek. Most mi a fordítottját tettük: arra kértük a színészeket, hogy fedezzék fel magukban a táncot, a mozgást. És ez, higgyék el, cudar nehéz feladat. Mert a „színészkedés” az mindenki számára ismerős. De a mozdulatokat lefordítani, tudatossá tenni nagyon nehéz.



Mondok egy mindennapi példát: kezünkbe vesszük a teáscsészét, megkavargatjuk a cukrot, és belekortyolunk. Hány féle történet lehet ebben? És a testünk hány meg hány porcikája mozdul meg azért, hogy a tea átmelegíthessen? Ha kívülről nézi valaki, akkor csak annyit láthat, hogy teát iszunk. Ha valóban odafigyel, akkor viszont olyan titkokat tudhat meg, amit talán nem is mondanánk.

Mondok egy másik példát. A világon mindenütt majdnem ugyanúgy zajlik, ha a pincér kihozza az asztalunkhoz a számlát. Még az eszkimóknál is. De az, ahogy átnyújtja a cetlit, ahogy átvesszük, ahogy fizetünk, az az egész életünket elmeséli.


Itt vannak ezek a sokféle történetek,

és itt van egy vegyes társulat, románok, magyarok, táncosok színészek. Mi lesz ebből? Hát azt kell mondanom, nagyszerű dolog. Annyira szeretném, ha a nézők azt kapnák, ami a próbákon is átjött. Ha megtörténne újra és újra az önmagunkká válás.

Olyasmi történhet, ami Miró vagy Klee festményein: a gyermeki rajz egyszerű, nagyon egyszerű elemei egyszer csak egy új, okos rajzolatot, egy még nem látott ábrát mutatnak. És ehhez az kellett, hogy ebben a társulatban született, zsigeri táncosok legyenek. Benő Kingában ott van a szikra, a valódi tánc. Valamilyen, a színházon túli látvány a pontos és értékes mozdulatokban.

Álljunk meg itt egy pillanatra: a tánc akkor válik tánccá – a saját sokszor végigkínlódott elméletem szerint –, amikor meghaladja a megszokott, teátrális gesztusokat. Amikor más jeleket használ. Amit mi csinálunk, az az új tapasztalata, nem kísérlet. A csoda pedig megtörténik ebben az előadásban. A figyelmükbe ajánlom például Mişu Crăciunt vagy Ciugulitu Csabát: rendkívül széles eszköztárat mozgatnak meg, ez valóban csodálatos.


Pedig nem könnyű a feladatunk,

majdnem negyven ember mozog a színpadon, és nagyon nehéz összehangolni a mozdulataikat. Hogyan is lehet ennyi ember mozdulatát összehangolni? Válaszoljak? Sehogy. Kell egy külső erő, ami összetart. Megfigyelték például, hogy erős szélfúvásban milyen egyszerre mozdulnak az emberek az utcán? Az ilyen erős erőterekben jön létre a természetesség és természetellenesség, a teatralitás és valóság közötti játék. Ez a tétje a dolgoknak.



Ezért kezdtem azzal az előadás bemutatását, hogy a közönség is lemeztelenedik bizonyos értelemben. Ez nem feltárulkozás, hanem egy táncszínházi kaland. Mondjuk el, hogy a közönség nagyon okos, és nagyon felkészült. Televíziót néz, internetezik. Tudja, hogy mi történik Nagyváradon vagy Párizsban.

Nem nekünk kellett elhozni, megmutatni azt, ami a nagyvilágban van. Amit mi adni tudunk a marosvásárhelyi színpadon, az az, hogy segítünk felfedezni a belső tartalmakat. Erre számítson tehát a néző, erre a kalandra. Nagyon bonyolult amit mondok, nézzék el nekem, és annál is nehezebb a dolgom, mert ez a produkció

nem egy kész előadás. És nem is lesz az. 


Hadd meséljek el valamit. Engem ide Alina Nelega hívott meg. Tíz éve volt még módom rá, hogy együtt dolgozzunk az Ariel Színházban Monica Risteával. És akkor fedezhettem fel magamban, az alkotóban, az új lehetőségét. A megújulás lehetőségét.

Beismeréssel tartozom: az alkotó nagyon sérülékeny ember, én is. Azt gondolom, ez a sérülékenység az igazán izgalmas a táncban. A nagy mozdulatok közötti hiányok, a rejtett rezdülések. Ezek érintenek meg. Olyan ez, mint amikor Gelu Naum szótagról szótagra vezet a versben. Nem hőskölteményeket írt, és mi nem hőskölteményeket táncolunk. A Carmina Burana dráma, és mi a benne lévő

energia-atomokat szabadítjuk fel, mutatjuk meg.


És mivel a marosvásárhelyi szereposztásban csak két profi táncos kapott helyet, mindannyian a nulláról indulunk. Cristina Iusan segítette a munkámat, lépésről lépésre haladtunk. A Carmina Burana belső dinamikájából építkeztünk, arra építettük az egész táncot. Hogy visszautaljak: arra az erőre hagyatkozva, ahogyan a szél összetereli az embereket az utcán.



Gondolják csak végig, hányféle módon mondhatunk végig egy mondatot. Például azt, hogy „elmegyek az erdőbe málnát szedni”. Ugyanez történik a tánccal, a mozgással. A hangsúlyváltás ad lendületet az egésznek. És ha tízszer jönnek el, akkor tíz féle előadást fognak majd látni.

A főszereplő a társulat, az az embercsoport, amelyik – mint mindannyian – a belső feszültségeivel és kívánalmaival, vonzásokkal és taszításokkal küzd. És így lesz a Carmina Burana valódi világszínház, a világ színháza, a mozgás színháza, amit a koreográfia éltet.


Carmina Burana
Szerző: Carl Orff
Rendező: Gigi Căciuleanu
Koreográfus: Gigi Căciuleanu
Táncos:
Monica Ristea
Bordás Attila
Cristina Iuşan
Diana Avrămuţ
Denisa Badea
Claudiu Banciu
Ema Banciu
Benő Kinga
Rareş Budileanu
Ioana Cheregi
Ciugulitu Csaba
Mihai Crăciun
Dabóczi Dávid
Ioana Decianu
Alexandru Frânceanu
Costin Gavază
Gecse Ramóna
Giorgiana Ghergu
Gothárd Veronika
Cristina Holtzli
Cristian Iorga
Anca Loghin
Delia Martin
Mihaela Mihai
Luchian Pantea
Péterfi Arnold
Ruszuly Ervin
Simon Kálmán Attila
Claudiu Ştian
Raisa Ştiopoane
Zaiba Anikó
Látványtervező: Alina Herescu
Koreográfus-asszisztens: Cristina Iuşan
Rendezőasszisztens: Laurenţiu Blaga
Ügyelő: Puiu Varga

» Elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió Kultúrpresszó című műsorában.