Emberszagú történetek a pincéből

Szép Ernő: Ist Mad
Antikabaré egy felvonásban

Rendezte: Porogi Dorka e.h.
Játsszák: Bekő Fóri Zenkő e.h., Kónya Ütő Bence e.h., Gecse Ramóna m.v.

A végső próbaszakaszban hat nap alatt rendezte meg Porogi Dorka, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója a Szép Ernő egyfelvonásosaiból álló előadását, az IST MAD-et.

A kötelező egyetemi feladat önkéntes és fegyelmezett munkává érett a Marosvásárhelyi Ariel Gyermek és Ifjúsági Színház pincéjében, az Ariel Underground-ban.

A szigorúan zárt térben sajátos fordulatot vettek a nevettetően kedves múlt század eleji történetek a pákosztos kuglófcsalóról, a beosztottal cicázó főnökről és a lánykérésre éretlen madárkukkolóról.

Az előadás a Kaleidoszkóp-program keretében az Ariel Gyermek és Ifjúsági Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem együttműködése révén született.

A rendezővel beszélgettünk.



Az előadás műfaját antikabaréként jelölted meg. Miért?

Ezek a látszólag nagyon könnyű kabaréjelenetek, amelyeknek a vége rendszerint az, hogy összejön a fiú meg a lány, és kitör a boldogság; ezek a szövegek kemény ellen-idillként is olvashatóak. Furcsa, sokszor teljesen beteges dolgok jelennek meg bennük.

Például hogy egy fiú egy madárba szerelmes. Ha ezt komolyan veszem, az már nem egyszerűen könnyed kabaré. Szép Ernőnek van egy bűbájos, sajátos nyelve, amely nem realista nyelv. Nem egyszerűen a korabeli pesti köznyelv, bár annak az elemei is felfedezhetőek benne.

Ez egy jó értelemben vett csinált nyelv, költői nyelv, és engem az érdekelt, hogy ezeket az egyfelvonásosokat muszáj-e naturalista módon színpadra állítani, vagy el lehet vinni őket az abszurd felé. Ez lenne a kísérlet lényege.


Mitől abszurd az abszurd?

Szép Ernő Emberszag című kötete például egy naplószerű, egyes szám első személyben írott visszaemlékezés a munkaszolgálatról. Fantasztikus dolgok vannak benne. Például annak a tapasztalata, hogy néha a formák tartják az emberben a lelket.

fotók: Fekete Zsolt

A fogvatartottakat, hatvan-hetven éves embereket összezárják, kivezénylik, hogy sáncot ássanak egész nap, és akkor a szerző azon gondolkodik, hogy illendő-e felismerni adott helyzetben valakit, akinek az úgynevezett polgári életben az ismerőse volt? Hogy udvarias dolog-e megszólítani az illetőt, megbántaná-e ezzel az érzéseit? Vagy hogy nem illik visszakérni valakitől a sétabotját, ha kölcsönadta neki.

Elegánsan és finoman ír egy iszonyatosan brutális, fenyegetett élethelyzetről. Ezek a darabok, amiket színpadra állítottunk, a világháborúk árnyékában születtek, és azt hiszem, hogy ez a háttér felfedezhető, jelen van az egyfelvonásosok humorában. Ezek az egyfelvonásosok a hatalomról szólnak, nem arról, hogy két ember a saját szabad akaratából megszereti egymást, hogy felfedeznek egymásban valamit, és megszületik a szerelem.

Itt arról van szó, hogy külső kényszerből, parancs folytán, vagy érdekből adott az “összejövés”, a “házasság” sémája, mint az egyetlen kiút az érzelmi ürességből, a magányból, és ennek meg kell felelni. Ezt kéne megmutatni, hogy nem beszélünk bizonyos külső kényszerhelyzetekről és belső célokról, de érzékeltetni lehet őket.


Ez a pince, mint játéktér kifejezetten jól jött.

Igen, nagyon örültem a pincének. Kezdetben az előadást egy fekete dobozban szerettem volna megcsinálni. Az egész történet úgy kezdődött, hogy két éve az egyetemen vizsgaelőadásként bemutattuk az Isten madárkáit (a mostani előadás harmadik darabját).



Az a bemutató egy fekete falú mesterségteremben volt, kezdetben így is képzeltem el az egész előadást. Kíváncsi voltam, hogy egy semleges térben hogyan működik a darab. De szerencsénk volt a pincével.


A pince homlokzatát eredetileg felhőcskék díszítették, te sötétre festetted a felületet, és szürkére a falakat. Fontos volt az atmoszféra, a hely szelleme?

A pince, a föld alatti létezés egy csomó asszociációt hordoz, az alászállásról, a másvilágról, a pokolról, halálszagról, az óvóhelyről. Beugrott a film, az Underground is. Ez egy másik világ, és jó lenne, ha ezeket a szövegeket – ha lehet – elszakítanánk a kortól valamennyire. Persze teljesen nem lehet elszakítani.


Másképpen hangzanak a Szép Ernő szövegek Budapesten és másképpen távol a várostól. Nem félsz attól, hogy egy olyan világban építed le a Budapest-nosztalgiát, amely világban ez nem is élt?

Szép Ernőt ismerik az emberek, és az általa megidézett világ szellemi világ, tehát a mai napig élő. A mai Budapest nem úgy néz ki, a mai kávéházi kultúra sem úgy néz ki, mint amiről ő ír. Én nagyon szeretem Budapestet, mert ott lehet látni a volt várost a mostani mögött, és nagyon sokféle szellemiség megfér egymás mögött, mellett.

De nem félek attól, hogy itt ez a világ disszonáns lesz. Adott a feladat, hogy valahol a föld alatt vagyunk, és menni kéne valamerre, tájékozódni.



Ez egy gondolati út, amit bárhol be lehet járni. Különben nem annyira a nosztalgia leépítéséről van szó, hanem a kép tágításáról. Nosztalgiázhatunk a századelő kávéházai után, de akkor annak is eszünkbe kell jutnia, hogy azok a kávéházak csakhamar kiürültek: elvitték katonának a békeidőben felnőtt fiúkat. 


Két főiskolással (Bekő Fóri Zenkő és Kónya Ütő Bence) valamint a marosvásárhelyi Tompa Miklós társulat színészével (Gecse Ramóna) dolgozol. Miért velük?

Három olyan színész, akikkel nem először dolgozom, és akikben nagyon bízom. Két éve velük együtt fedeztem fel Szép Ernőt magamnak. Ez egy közös út, közös kíváncsiság. Mind a négyen meg akartuk csinálni ezt az előadást. Nem vettem volna elő ezt a darabot, ha bármelyikük is nemet mond.

Őket ismerem kellőképpen, és ők is nagyon jól ismerik egymást. Itt rendkívüli próbafolyamattal dolgoztunk, mert alkalmazkodtunk mindenkinek az egyéb irányú elfoglaltságához. Akkor és ott próbáltunk, ahol tudtunk: ezt csak így lehetett csinálni.


Mennyire nyúltál bele az eredeti szövegekbe?

Húztam belőle, a Kávécsarnok végét rövidítettem le. Az Igazgató urat is meghúztuk. Ezt eredetileg egy férfi és egy nő játssza, én pedig két nőre osztottam. Az eredeti szöveg arról szól, hogy egy cégvezető megzsarol egy alkalmazott lányt, hogy elcsábítsa.

Azzal fenyegeti, hogy ha nem lesz az övé, akkor kirúgja. Ez így egy férfidominancia-történet. Bennem felmerült, hogy teljesen mindegy, hogy ki van éppen hatalmon, férfi, vagy nő. Mindegy, hogy ki kit fenyeget, a nőknek is megvannak ugyanúgy az eszközei. Ez a legmerészebb dramaturgiai változtatásunk.



A harmadik jelenetből, az Isten madárkáiból (ennek a címéből ered az előadás címe) néhány szereplőt húztunk ki, hogy maradjon a háromszereplős szereposztás. Számomra az is nagyon érdekes volt, hogy hogyan változnak a szerepek egymás után, ha ezt a három darabot egymás után tesszük.

Láthatunk egy fajta férfi-képet – céljaiban talán ez az állandó. Aztán látunk valakit, aki nagyon lentről tör hatalomra és valakit, aki pedig elveszíti mindenét. Azt hiszem, hogy értelmezhetőek lesznek a szerepek egymás után.


A kis térben sok statisztával dolgozol.

Igen, másodéves színész hallgatókkal. Nekik olyan szerepük lesz, mint a karnak a görög tragédiában. Azt a világot ábrázolják, amelyben ezek a történetek megeshetnek.



Egy szobányi térben van sok-sok ember összezárva, tele nézőtérrel ötvenen is lehetnek. Ez több, mint testközeli színház.

Igen, ennek a pincének önmagában is nagy a fizikai ereje. Szeretném, hogy az utolsó jelenetben mindenki együtt legyen. Ez a már idézett Emberszag élménye.