Hölgyeim és uraim: a FILM
Ez a végtelen szirup, extázis, káprázat egy másik filmnek csak egy része. Mintha egy helyett 450 meztelen, gyönyörű nővel szeretkeznél.
Ha a mozi vászonra vetített álom, akkor Pálfi György legújabb munkája a legtökélesesebb, legszebb álom, amit valaha is álmodtak. Aki ilyen fába vágja a fejszéjét, az minden bizonnyal elvetemült filmbuzi, megrögzött álmodozó, így leginkább a hasonszőrű nézők fogják igazán méltányolni ezt az alkotást és nemcsak.
A Final cut – Hölgyeim és uraim saját meghatározása szerint újrahasznosított mozi. Ugyan a film után pont azon vitatkoztam valakivel, hogy vajon ugyanekkora élményt nyújt-e a Final cut olyan valakinek, akinek a legtöbb bevágott filmtöredék nem mond semmit, de változatlanul arra gyanakszom, hogy igenis kortól, nemtől, alkattól, sznobériaszinttől függetlenül
ez a filmtermésnek egy igazi ínyencfalatja.
Nemcsak a szemle legjobb filmje, ez a film maga A film, a nagybetűs FILM, minden film szerelmesének ő a nagy Ő.
Pálfi a Final cutot 450 különböző filmből kavarta ki, az indító kép például az Avatarból egy pillanat, de minden kontinens filmművészete képviseli magát ebben a hibrid, összegző filmgulyásban, sőt animációból (Disney és japán anime találkozik a boncasztalon) és filmsorozatból (mint a Twin Peaks és a Dr. House) is csent mikrosnitteket.
Ez így minden bizonnyal jó viccnek hangzik, és ugyan a YouTube home movies korszakát éljük, ahol sokan megpróbálnak otthon egy Johnny Depp-mondatot rávágni Szalacsi bácsira, vagy éppen Chuck Norrist Gyurcsány mellé, az ötlet tehát mondhatni nem eredeti. Viszont végre jó bizonyíték arra, hogy
fimet készíteni akárki akárhogyan nem tud.
A feladatot, hogy ne csak egy vicc legyen az egészből, vérprofi csapatmunkával teljesítették. A film egy pillanatig sincs elhülyéskedve, mindenki odatette a csontot, és a 450 filmből született egy új, másik film.
A hang folytonosságáért Zányi Tamás és Balázs Gábor. Természetesen a filmzenével is meg van buherálva az élmény, a lehető legjobbakat válogatták be, mint az In the Mood For Love (Szerelemre hangolva, Wong Kar Wai) vagy Michael Nymantól a Wheelbarrow Walk, és természetesen Yann Tiersen Amélie-zenéje sem hiányozhat. És amire nyerítve hahotázni kezdtem, az gyermekkorom kedvenc sci-fi sorozatának, a Twilight Zone-nak a becsempészett főcímzenéje.
Az élmény elsősorban azért hatásos,
mert egyszerűen végig nem jöttem rá, hogy ezt a filmet másképp, jobban hogy lehetett volna összerakni. Egyáltalnán nem hagy maga mögött hiányosságokat, kérdéseket.
A történet ugyan a végtelenségig banális, de nem unalmas (dramaturg Ruttkay Zsófia, Pálfi György felesége és alkotótársa), a mindenkori férfi és a mindenkori nő találkozása a mindenkori történetben: első látásra szerelem, majd szex és házasság, utána rögtön a kötelező konfliktus, félreértésből születő féltékenység, pofon, halál, majd mégis kibékülés, és az elvesztett kezdeti egyensúly visszaszerzése.
A különbség csak annyi, hogy a mindenkori nőt és férfit párszáz sztár játssza el. Soha ennyi gyönyörű embert egyszerre még nem láttam, egyszerűen hihetetlen, hogy a filmművészet 116 év alatt ennyi szép embert szerepeltetett álmainkban. A film nem látott magasságokban hordoz végig, ez a végtelen szirup, extázis, káprázat egy bármilyen másik filmnek csak egy része.
Mintha 450 meztelen, gyönyörű nővel szeretkeznél
egy helyett, ugyan egy a vége, de az milyen. Mindenesetre nem emlékszem, hogy valaha moziban ennyire hálás lett volna a közönség egy filmnek, mint premierkor a Toldiban, ahol megnéztem. Mindenki végig együtt élt a filmmel, röhögtek, a drámai fordulatokon lapultak, majd felsóhajtottak, és a főcím alatt hatalmas tapsvihar, füttyözön, éljenzés tötltötte be a mozit.
Az én arcomról se lehetett letörölni egész nap a vigyort, aztán később az Urániában is nekifogtam megnézni, és ha nem lett volna egyéb bajom, akkor hóttzicher hogy megnézem még egyszer.
