Rodrigo y Gabriela: Robbanó gitárok

Két Írországban élő mexikói zenészről van szó, akik az utóbbi pár évben lettek világhírűek. Tüzes ritmusú latin dallamokat adnak elő nylonhúros gitáron, akkora erőbedobással, hogy pergő ujjaik alatt szinte hasad szét a hangszer.

Eredetileg tényleg csak két gitár az egész, semmi ének, semmilyen más kíséret, de úgy játszanak, mintha megszállta volna őket egy azték szellem, és még nem jegyeztették volna elő magukat exorcizmusra.

A spanyol nyelv csengésének köszönhetően simán megtörténhet, hogy egy férfiból és egy nőből álló duó a Rodrigo y Gabriela nevet kapja. Magyarul már nem hangzana annyira jól, ha egy együttest mondjuk úgy hívnának, hogy Kaplony és Emőke.

Idén megjelent lemezük, az Area 52 összegyűjti a legjobb számaikat, de nem nevezhető best of válogatásnak, mert más, mint amit élőben vagy eddigi felvételeiken megszokhattunk. Összeálltak ugyanis a C.U.B.A. nevű tizenhárom tagú zenekarral (ki találja ki, hova valósiak? Segítek: nem Észak-Korea), így a számok picit átíródtak, és a két akusztikus gitár tucatnyi más hangszerrel gazdagodva peng, zeng, és ontja magából a rumbát.

Rodrigo y Gabriela and C.U.B.A.: Area 52. ATO Records, 2012.

Rodrigo és Gabriela kemény metálos múlttal rendelkező zenészek, és ebből a korszakukból szépen megőrizték káromkodós, putámádrés csevegési stílusukat, néha pedig rockzenei feldolgozásokat vagy ilyen eszméletlen gitárszólót láthatunk tőlük. Ezzel a múlttal nem is csoda hát, hogy

a flamencót is úgy fogják fel, mint valami időzített bombát,

ami arra vár, hogy a számlálólap elérje a nullát, és mindent szétrobbanthasson. Náluk minden hang kerozinnal táplálkozik, és minden dallamot turbómotor működtet.

A gond csak annyi, hogy ez a sok hangszer, amit a kubaiak hoznak, gyakran tényleg sok. Vagy ha már ennyi van, talán jó lett volna egy énekesnőt is beszerezni. A C.U.B.A.-val való ideiglenes fúzió kommerszebb és konvencionálisabb zenét eredményezett, mint amilyen a Rodrigo y Gabrielára mostanáig jellemző volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy összetett és zeneileg kifogástalan kompozíciókról van szó.

A kedves olvasó talán már ismeri a Hanuman című számukat:

Most ugyanezt tessék elképzelni ütőhangszerekkel, fúvósokkal, elektromos gitárral. A lemezen hallható verzióban hangsúlyosabbá válik a dél-amerikai jelleg, jazzes részeket és Santanára emlékeztető szólókat hallhatunk, természetesen jellegzetes kubai trombitajátékkal fűszerezve.

A hangszer-kavalkádon túl is vannak meglepetések az albumon. Ilyen például Anoushka Shankar szitár-szólója az Ixtapa című szerzeményben, vagy a Pink Floydos betét a 11:11-ben.

A Diablo Rojót is ismerhettük kubaiatlan verzióban, ezúttal azonban van benne fuvola, cselló, perka-szóló, és elmondható, hogy ennek a dalnak kifejezetten jót tett a C.U.B.A. közreműködése. Ilyen volt:

Hogy milyen lett, azt a lemezen lehet meghallgatni. A Juan Loco című szám szintén megérdemli, hogy kiemeljük, hiszen ebben nemcsak érintőlegesen használják a közép-amerikai jazzt, hanem jó kis jazz-szám lesz belőle latin dallamokra épülve.

És persze ott van egyik legjobbnak tartott számuk, a Tamacun, ami szinte minden lemezükön szerepelt már, és a muzsikusok ezúttal is odatették magukat, hogy forrjon a vér. Ez már a lemezről szóló felvétel:

Rodrigo y Gabriela - Tamacun

Az album egésze vegyes benyomást kelthet bennünk. Kétségkívül elsőrangú produkcióról van szó, amihez egy bizonyos érdekességfaktor is hozzáadódik (minden zene érdekes, ha kubai feldolgozásban halljuk). Csak folyton elvész az a hangzás és hallgatói élmény, amely Rodrigót és Gabrielát híressé tette.

A két gitár – noha általában ott marad az előtérben – beépül a kiváló karibi zenészek hangszerjátéka közé, és sokat veszít az önállóságából. Ez persze nem azt jelenti, hogy a lemez hallgatása közben ne akarnánk kígyóbőr csizmát húzni, felhajtani egy tequilát, és fegyvert rejtő gitártokkal a kezünkben megindulni egy poros mexikói kisváros utcáin, hogy szembenézzünk a végzettel.