The Expendables: Stallone odacsap

 

A maszkulin figura mint ideál legfennebb csak egy-két képregény-adaptációban köszön vissza, de csak azért, mert évtizedekkel ezelőtt úgy lett megírva az a szereplő. Ilyen Hugh Jackman X-menbeli karaktere, de említhetjük Gerard Butlert, mint Leonidászt is. Hellboy-t említsem, vagy ne említsem?

 

Ebből is látszik, mennyire szomorú a helyzet. Csak egy példa: ki volt az első Predator-film főszereplője? Arnold Schwarzenegger, a hétszeres Mr. Olympia, a világ legarányosabb izomzattal rendelkező testépítője. Ki a legújabb Predator-film főszereplője? Adrien Brody, a világ egyik legsoványabb színésze.

 

 

 

Felismeri, hogy igény van a klasszikus, odacsapó akciósztárokra, akik annyira kemények, hogy vezetés közben edzik a bicepszüket, és ollóval vágják fel a pizzát. És ha a zenében végbement a 80-as évek „revival”, miért ne mehetne végbe a filmben is?

 

Erre játszott rá a The Expendables jól kitalált internetes reklámkampánya is a félperces „interjúval”, ahol a 80-as években fénykorát élő Guns N’ Roses zenéjére gyúlik és robban minden.

 

A The Expendables a hírek alapján elsőre vénfiúk klubjának tűnhet. Az akciósztárok nagyöregjei még egyszer visszamosolyognak a lemenő nap fényénél.

 

Igen, bizonyos értelemben az. A film egyik feledhetetlen jelenetében például Stallone, Schwarzenegger és Bruce Willis (utóbbi kettő csak ebben a jelenetben szerepel) pontosan azt az arcukat mutatják, amit a rajongók elvárnak tőlük: Willis a mocskos szájú simlis, Arnold és Sly pedig a két örök vetélytárs, egymás legrosszabb barátai és legjobb ellenségei.

 

A csoportkép-jellegen túl azonban ez az akciófilm-készítés egyik csúcsa. Mindenből annyit és úgy mutat, amennyire éppen szükség van, fegyverropogással és ökölcsapással nem fösvénykedik, kielégíti a régi rajongókat, néha az elpuhult világra nevet, néha önmagára. Ugyanakkor a főszereplők mindegyikének megadatik egy-egy szólóperformansz, akár egy jó zenekarban. A zenekarvezető Stallone, művének címe pedig:

 

 

 

Ez a film nem úgy jó, ahogy általában jónak tartok egy filmet, vagy akár ahogy – Stallonénál maradva – a Rocky (amelyik elvitte az Oscar-díjat Scorsese Taxisofőrje elől) vagy az első Rambo jó volt. Nincs eredetinek mondható forgatókönyve, a történet teljesen kiszámítható, a szereplők nem nyújtanak kiemelkedő (vagy bármilyen) színészi teljesítményt, a rendezésben sincs semmi különös. Hanem úgy jó, hogy abszolút mértékben teljesíti, amit beígér. A reklámok és előzetesek nem hazudtak: ez tényleg csak arról szól, hogy

 

 

 

Egy marék zsoldos nekivág, hogy valami diktátort megleckéztessenek valami latin-amerikai szigeten. Van egy nő is, de az szinte mindegy. Az ilyen filmek szereplőinek nárcizmusa nem engedhet nagy teret holmi szerelmi szálaknak. Illetve mégis van egy szerelmi szál-féleség, de az inkább arra jó, hogy Jason Statham megmutathassa a nőnek, melyik bika erősebb.

 

A szereplők motivációja megmosolyogtató, a klisék üvöltenek, és mégsem róhatjuk fel ezt hibaként Stallonénak, hiszen ő szólt előre, hogy ez lesz. Ő nem akar mást, csak egy hagyományos, huszonöt évvel ezelőtti tesztoszteron-filmet. És azt, hogy szeressék.

 

Szintén becsülendő, hogy a 62 éves Sly milyen formában tartotta és tartja magát a The Expendables kedvéért. Sehol egy gramm zsír, csak izmok és erek. Az öregek közül meglepően jól néz ki Dolph Lundgren is, aki drogfüggő zsoldosként remek negatív hős lehetett volna egy másik filmben, ahol esetleg több játékidőt kapna a vásznon.

 

Mickey Rourke nem robbantgat, ő csak része a nagy csoportképnek, és azzal üti agyon az idejét, hogy kigombolt inggel Stallonét tetoválja meg Stathammel kés-dartsozik. A neve is Tool, vagyis eszköz, mintegy jelezve azt is, hogy kábé mire volt ő jó az utóbbi időben a filmkészítők szemében.

 

Jet Li kungfu-tudása nincs igazán kihasználva, az ilyen kis ugrándozó kínaiakat már Bud Spencer is lecsapta egy pofonnal annak idején. A készítők csak szólnak, hogy a harcműveszeti akciófilmek egy másik műfaj, ez itt most a deltákról és a shutgunokról szól.

 

Amit fontosnak tartok a The Expendables-szel kapcsolatban, az az átöröklés gesztusa. Úgy tűnik, Stallone Jason Stathamben látja folytatódni azt a vérvonalat, ami az ő idejében kezdődött el, és a tinivámpírok korára kezdett kiszáradni. Neki adja a legtöbb játékidőt, egyedül az ő karakteréhez ad háttérinfókat, és úgy ahogy van, szimpatikus keménylegénynek mutatja be. Vagyis az akcióhősök szimbolikus koronája, amely két évtizedig az öregek birtokában volt, ezzel Jason Statham tar fejére kerül.

 

Dilemma: hogyan lehet egy ilyen filmet csillagokkal értékelni? Művészi érték: 1 csillag. Zsáneren belüli teljesítmény: 5 csillag. Azt hiszem, kivonás lesz.