A kismama rémálmai

Főleg, ha nem tervezett babáról van szó.

El tudom képzelni, hogy akinek hét évnyi várakozás után születik az első gyereke, az rózsaszínben látja a világot, amint megjelenik a rózsaszín párhuzam a terhességi tesztjén, s ez már élete végéig így is marad.

Bár nem minden esetben, mert az aggodalom tüskekörme, hogy Rutkai Borit idézzem, mindent felsebez. Azért aggódhatnak a másik oldalon állók is, hogy a várva-várt magzatuk

nehogy túl korán megszökjön a méhükből.





Nálam előbb a teszten található terhességi csíkok váltották ki az aggodalmat:

1. hogyan fogjuk kezelni ezt az egész életre szóló projektet, egy kis ember felnevelését, amikor a saját életünket sem tudjuk megfelelően menedzselni?

2. végig cigarettáztam mielőtt megtudtam volna, hogy új élet zümmög a méhemben, holott ez állítólag károsabb, mintha a várandósság alatt nyomod az ipart;

3. hogyan mondjuk meg a szüleinknek, hogy házasságon kívüli gyereket várunk, és eszünk ágában sincs összeházasodni?

4. hogyan mondjuk meg a munkaadónak?

5. miből tartjuk el a gazdasági válság első fázisaiban fogant gyereket, aki a válság csúcsán születik, amikor még magunkat is nehezen tartjuk el?

6. ezentúl egész életemben anya leszek, ami új, nem feltétlenül kellemes feladatokkal jár: ki kell hordani, meg kell szülni, szoptatni kell, gondozni kell a gyereket, majd napközibe járatni, iskolatáskát venni neki, tízórait pakolni – saját szüleim modelljét követve, akik mindig a mi érdekeinket helyezték előtérbe, nem lesz könnyű mulatság.

7. nem akkor megyünk színházba, moziba, nyaralásra stb., amikor kedvünk tartja, hanem amikor és ahogyan a babának jó, amikor kerül bébiszitter, és benne van a pakliban, hogy félútról vissza kell fordulnunk.

8. mi lesz a karrierrel, ha két évre kiesek a munkából? Ki fogja betölteni a munkakörömet? Mi lesz, ha kiderül, hogy pancser vagyok, és a helyettesítőm sokkal jobb?

9. hol fogunk lakni, hogyan és miből szerezzük be a babaholmit?

10. milyen orvost válasszak, hová menjek egy idegen városban a klinikára?

11. milyen anya leszek, milyen apa lesz a párom? Képes vagyok én egyáltalán erre?

12. hogy fogom elviselni a kiszolgáltatottságot, hogy kevesebb pénzt fogok két évig keresni, és javarészt apa fog eltartani minket?

13. egyáltalán tartsuk meg a gyereket...?


És számtalan szebbnél szebb gondolat suhant végig a fejemen, amikre az idősebbek legyintenek, s kijelentik, hogy az idő megold mindent.


De sajnos hiába vártuk, az idő nem oldott meg semmit,

hanem idővel mi oldottunk meg néhányat a megoldható problémákból. Bár még van a listán olyan aggodalom is, amelyeket egyből nem lehet megoldani, hanem valószínűleg életem végéig töprenghetek rajtuk. A 13. pont ugyan az összes többit törölhette volna, s már a kötelező terhességi vizsgálatoknál is kevesebbe került volna, de valahogy nem akaródzott amellett dönteni. Túl könnyű megoldás, túl sok lelki teherrel jár, túl kockázatos.

Aztán a várandósság 29. hetén, amikor elindult a vérzés, és fenyegetően korán elindult a baba, újabb aggodalomhullámok öntöttek el, s ebben a szobatársaknak, sorstársaknak is nagy szerep jutott.

Egyesek ugyanis imádnak rémhírekkel szórakoztatni másokat, akik kevésbé akarnak emígy szórakozni, de ha nem akarnak közutálat tárgyává válni, muszáj udvariasan meghallgatni őket. Főleg ha még egyáltalán nem voltál kórházban, nem ismered a protokollt, s azt sem tudod, hogy a bögrét és az evőeszközt vinned kell, ha enni akarsz.

Ezek az egyesek, egyébként teljesen érthetően, saját aggodalmukat mondják el másnak, de annyiszor és olyan hévvel, mintha valósággal tocsognának az élvezetben, amikor megosztják veled a fej nélkül, hat hónapra született szörnyetegecske történetét, az öt hónapos terhes nő sztoriját, aki betétre szülte meg a kisbabáját, a kilenc hónapra halva született csecsemőről is mesélnek, akit kényszerszüléssel hoztak a világra, de a koraszülöttről is hallottunk, akit Vásárhelyre vittek inkubátorba stb.

Bizonyos történeteknek volt is, van is valóságalapja, hiszen én is beszélgettem a cigánylánnyal, akivel hat hónapra születték meg a halott kisbabáját, mert nem fejlődött rendesen, s szegénynek meg is mutatták a kicsi holttestét. Nem tudom, erre mit lehet mondani, amikor odajön hozzád egy tizenéves, és elmeséli élete valószínűleg legrémesebb történetét, sajnálkozik, hogy milyen szépecske volt a baba etc.

Vagy az édesanyának, aki elmeséli, hogy a kéthónapos kisbabáját veszítette el nemrég, két gyereket szült már, s ez mégis csak a második gyereke lesz. Nem bírtam megállni, hogy ne osszam meg én is.


ÁÁÁÁÁ, rémüldözzetek ti is!

A jótékony emlékezetszűrő és a diazepam hatásának köszönhetően már nem tudom teljes pompájukban felidézni a vértől csepegő sztorikat. Mindenesetre, elég véresek voltak ahhoz, hogy pánikba essek, titokban sírjak, vagy csak egyszerűen jó mélyen bedugjam a fülembe a fülhallgatót, és maximumon hallgassam a zenét, vagy hogy ne tudjak őszinte lenni, s ha mégis az vagyok, akkor megdöbbenteni és megrémiszteni másokat a „nem boldog kismamához illő” gondolataimmal.

A franc meg essen azokba, akik elnyújtott magánhangzóikkal boldog babavárást kívánnak, ha kell, ha nem.

A 33. hét környékén pedig az izgatott, hogy érdemes-e levetetni a köldökzsinór vért, vagy nem, s ha igen, miből fizetjük ki.

A vége fele meg a kiszolgáltatottság, a fáradtság, a magány az, ami idegbajossá tesz. Hogy nem tudok egyedül elmenni, és megvenni a babának a felszerelést, hogy nincs még kiságy, kiskád és pelenkázóasztal, mert azok nagyobb befektetést igényelnek, s a mozgáskorlátozottság miatt nem tudom ripsz-ropsz felmérni a piacot.


Hogy szeretném, ha bent lenne valaki a szülőszobán velem,

de ez bizonyos feltételekkel jár, amiknek nem a mi hibánkból nem tudunk eleget tenni. Hogy fájni fog, hallottam néhány éjszaka halálüvöltést a szülőszobáról, de ez a legkevesebb, csak nehogy császároljanak, nehogy az orvosom elmenjen szabadságra, nehogy a rendelési idejében szüljek, nehogy nyitott hátgerinces baba legyen, mert az afp-vizsgálat értéke túl magas volt, érje el a 3 kilót, nehogy fogyatékos legyen, és egyáltalán hogy fog kinézni, tudom-e majd szeretni akkor is, ha kijött?

Rémálmaimban kiejtem a babát a kezemből, félek hogy milyen lesz, ha már a baba nem lesz a hasamban, és nem érzem minden nap a mozgását, a rúgását, hanem üvölteni fog, és én nem tudom, mi baja. Azt álmodom, hogy megfázik, mert október elején még nem biztos, hogy lesz fűtés, megfertőződik a cumitól, kisebesedik a mellem, nem lesz tejem, hirtelen csecsemőhalált hal, kibucskázik a babakocsiból, ráfekszem, rámászik a macska, itthon felejtjük az őssejt levételhez szükséges készletet, apa nem lesz itthon, amikor szülünk stb.

És azt még nem is álmodtam, hogy milyen körülményes minden papírt elintézni, a dokit időben felhívni, az életbevágó kérdéseket nem elfelejteni, a bőröndbe minden, szüléshez szükséges dolgot megvenni, majd valahogy belegyömöszölni. Mindezek után pedig bömbölés nélkül végighallgatni az összes ismerőst: −Nahát, 38. hét? Akkor neked már nincs sok hátra.