Egy. Lecsap a kecsap. Kórház a vége.

HELYSZÍN: székelyudvarhelyi városi kórház nőgyógyászati osztálya
IDÕ: mint a tenger (életem leghosszabb nyaralása)
CSELEKMÉNY: lásd alább
MÛFAJ: szabad(szájú) elbeszélésben tárgyalt személyi dráma
SZEREPLÕK: sokan vannak, de Magzat, a drámai ÉN, drámai Robi, drámai CsomBÉ, drámai rokonság, látogatók, drámai szobatársak, kedves doktor bácsik és néni, nővérek, takarító nénik, liftes nénik stb. játszák a főbb szerepeket.

Nem kezdeném Ádámtól és Évától, azaz Robitól és Editévától, hogy hogyan és mikor kerültem egy magzat köré, inkább az olvasó mocskos kis fantáziájára bízom. A mikorban még én sem vagyok biztos, de az is lehet, hogy Magzat, akit nemi meghatározás hiányában Szöszinek ill. Ribizlinek neveztünk el, orvosilag túlhordott lesz, vagyis nem a kiírt dátumon születik meg, hanem két héttel később.

Már ha kibírja a méhszáj.


Elég az hozzá, hogy miután kiderült, hogy jön Vanda vagy Aladár, mindenki hasznos tanácsokkal látott el. Például azzal, hogy szokjak le a cigiről, vegyek vastag kabátot, jaj, csak fel ne fázz. Én ilyenkor vagy azt hazudtam, hogy persze, dehogy, vagy lekoptattam az illetőt azzal, hogy az én felelősségem, az én gyerekem, én érzem, mi van, és szálljanak le rólam.

Ez működött is egy darabig, amíg el nem kezdtem érezni, hogy nem okés minden, megkérdeztem összes gyerekes ismerősömet, hogy ez a fájás, amaz a húzódás mit jelent. Igazából azon kívül, hogy a terhesség velejárója, nem mondtak semmit.

Pedig úgy az ötödik hónaptól, miután elköltöztünk anyuéktól, jócskán húzódott a gátam vagy mi, úgy éreztem, a baba folyton ki akarja fejelni a bejáratát, a doki csak hat hétre rendelt vissza, és minden ősmami szerint ez csak egy olyan izé volt, ami miatt

nem érdemes zaklatni az orvost.


Aztán jött a költözési stressz aktuális része, hogy a cuccaink égszínkék szemeteszsákokban ékítik a nappalit, az ismerősök meg minden egyes látogatáskor árgus szemekkel számolják, hogy még hány kék szatyornyi ruci hever az ajtó mögött. De mire este hat lett, többnyire éreztem, hogy nekem nyóc, de inkább éjfél, és rögtön ágyba kéne bújnom, így a rucik minden este egyre több adrenalint váltottak ki.

Sajnos a Negró is ezt gondolta, miután a Durci elvette a szüzességét, viszont a gyerek náluk nem jött össze. Úgy kéthetente gondoltam ki kegyetlenebbnél kegyetlenebb macskagyilkosságokat, miután cicánk időszakonként bemutatta kukorékolási tudományát.

Nem beszélve arról, hogy a Cukorfalat már első nap beürítette aznap kiválóan működő kiválasztó rendszere termékét vadiúj szőnyegünkre, aminek a megszerzése egy külön sztori volt. Csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy egyre jobban kiábrándulok szülővárosomból, és kezdem nem hinni, hogy

itt es jobb, mint Csíkban.


A sok költözéssel, melós bajokkal és átverési kísérlettel járó stresszhez még hozzájárult, hogy amikor hónapok óta végre könnyűnek és szabadnak, egyszóval jól éreztem magam, egy lagzi közben volt egy olyan sejtésem, hogy most inkább le kéne ülnöm. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, ugyanis a táncikálás után sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt. Sokat javult a hangulatom és az állóképességem, hamarabb kilihegtem magam a Tábor-negyedbe.

Na, de mindegy, mire minden kezdett volna klassz lenni, s egy munkatárs-haverral (CsomBÉ) egész napos meló után meglátogattunk volna egy pizzázót – jelzem, még a fuszulykaleves-főzés, a májkészítés és a bevásárlás után, a Steaua-Újpest meló előtt és közben, még egy penne a  la carbonarát is beterveztem vacsorára.


A hetvenen felüli nagyimnak ez semmiség lett volna,

nekem betette az ajtót, pedig az utóbbi ételből ejsze azóta se lett semmi. A pizzázóban akkor még Vandaladár Ribizli Szöszi úgy döntött, hogy vérbosszút áll az aznapi melóért, Eu-tábori pörgésért, a Quimbyért és minden stresszért, aminek az utóbbi időben kitettük.

Úgyhogy még ki sem hozták a pizzát, máris jött a kecsap, amit meg sem rendeltünk, felzaklattuk a doktor bácsit, aki nagyon rendi volt, és este 11-kor is felvette a telefonját. Már nem olyan rendi, mert berendilt a kórházba, s azóta is itt kukorékolunk és mindenfélét kitalálunk, hogy ne halljuk a rémhíreket.

Pedig Vanda, sőt, keresztapám és az összes ősszékely, ősmagyar, őszsidó kedvéért Vanda Sára, is megunta a bosszúskodást, hiányzik neki az esti apai simi meg a közös játék, hogy most rúgok, most nem rúgok. Most látványosan rúgok, most csak belülről huncutkodom, hogy apa ne lássa stb. 

Doktor bácsi szerint itt töltjük a szülinapomat, mert megnyílt a külső méhszájam, ha jól értettem, és valamim még meg is van érve. S persze remélhetőleg majd a Vanda Sára születésnapjára is itt kerül sor, ejsze nem ugyanaznap, mert akkor még koraszülöttek lennénk. Azt majd még kiderítem, hogy pontosan hogyan is lehet megoldani a szülésprojektet – az érettségire se készültem ennyit – az udvarhelyi kórházban.

Pletyókkal visszatérünk.

Megéri. A Pro tv simán megélne csak a nőgyógyászaton keringő – haláltánc-rémhírekből. Pedig állítólag a környék legjobb kórházában vagyunk elszállásolva.