És ma ki mosogat?

Gyakran előfordul, hogy egy sikeres bankárról gondolkozás nélkül azt hisszük, hogy ez tuti zsidó, vagy egy magas személyről feltételezzük, hogy kedvenc időtöltése a kosárlabdázás, egy szemüveg láttán az intelligencia jut eszünkbe, esetleg nem merünk beszállni egy olyan taxiba, amit női sofőr vezet.

Ilyenkor bizonyos jellemvonásokat vagy motívumokat egy egész embercsoportra általánosítunk anélkül, hogy megkérdőjeleznénk azok valóságtartalmát. [vállvonás] Mert hát így tanultuk. És hajlamosak vagyunk ezt (elsősorban) az ellenkező nem, de gyakran a saját nemünk képviselőivel is megtenni.


Tipikus nő, tipikus férfi

Ki hallott már olyat, hogy a nő épületgondnokként dolgozik, miközben férje otthon vigyáz a gyerekekre, zoknit stoppol és takarít. A merev nemi szerepek nagyon rég óta vannak jelen a társadalmunkban, s mi folyamatosan dédelgetjük őket. A kislányokat rózsaszínbe, a kisfiúkat kékbe öltöztetjük, a kislány nehogy már focizni kezdjen, s a fiú tegye le azonnal azt a copfos Barbie babát.

A lányok konyhai főzőkészletet kapnak kicsi korukban szüleiktől, hogy még időben tanulják meg, hol a helyük, miközben a fiúk játék-fegyverekkel játszanak, hiszen ők az erő, a győzelem és az irányítás megtestesítői. Hogyan fest a tipikus férfi? Hát a tipikus nő? Az előző keresi a pénzt, utazik, otthon pedig nézi a focit, sört iszik és horkol. Eközben a nő, ki sem teszi a lábát a házból (esetleg csak vásárolni) mos, főz, takarít, neveli a gyerekeket, és persze mindeközben elsőrendű szerető.



Egyik idevágó élményemet egy kávéházban szereztem. A barátommal ültünk be, aki velem ellentétben már-már antialkoholistának mondható, a sört pedig kifejezetten utálja, mert keserű. (Annál jobban odavan viszont az édes dolgokért.) A pincérnő (csinos, rövidszoknyás, mosolygós fiatal lány – pont amilyennek egy pincérnőnek lennie kell) kedvesen kérdi, hogy mit hozhat. „Egy üveg sört és egy forró csokit” – hangzik a válaszom. Mondanom sem kell, mi az eredmény: a barátomnak sör, nekem pedig forró csoki.

Idén tavasszal a kolozsvári diáknapok előtt, kimentünk a lányokkal edzeni egy kicsit a női focira, amely a diáknapok egyik abszolút fénypontja. (Focizni kevéssé tudó lányok kóvályognak a pályán, miközben a csapatok fiútagjai a pálya szélén őrjöngenek (röhögnek) flakonos sörrel a kezükben.) Na, de a lényeg, hogy elindultunk a Grigóban lévő ingyenes focipályára, ahol szerencsénkre az egyik kaput üresen találtuk. El is foglaltuk gyorsan, mert a távolban focilabdás fiúk tünedeztek fel, és tudni kell, hogy az ilyen szabad pályákon az „aki kapja, marja” íratlan törvény uralkodik, vagyis aki hamarabb érkezik, az játszik.

Azonban hamar kiderült, hogy a mi esetünkben a törvény nem érvényes. Odajött ugyanis hozzánk két fiú, és kérték, hogy szálljunk már le a pályáról, mert csak szerencsétlenkedünk, ők pedig játszani szeretnének. Felvilágosítottuk őket, hogy ha nem vették eddig észre, mi itt éppen edzünk, és különben is, mi voltunk itt hamarabb. Erre a fiú kicsit idegesen: „De nekünk [értsd, fiúknak] mégiscsak több jogunk van a focihoz, mint nektek [lányoknak]!” Ezen az érven igazán meglepődtünk, sőt néhány lány meg is haragudott, úgyhogy mondtuk nekik, hogy legyenek úriemberek, és hagyjanak minket játszani. Ez egy darabig így is történt, de végül mégis kénytelenek voltunk átengedni a pályát (engedvén a túlerőnek).

A hat éves kisöcsém is a sztereotípiák csapdájába esett. Le akarta rajzolni ugyanis a családot. Ezzel nem is lett volna baj, hisz a bátyja izmos, rövid hajú fiú, édesapjának nagy szakálla van, édesanyja és a kisebbik nővére hosszú hajúak, de mi legyen velem, a nagyobbik nővérrel? „Orsinak hosszú haja kellene legyen!” hangzott a gyerek határozott megállapítása. „Így honnan fog látszani, hogy ő is lány?” A kérdés pedig egy hat éves részéről, valljuk meg, jogos. Szerencsére a helyzet mégis megoldódott, a húgom sietett a segítségére: „Rajzolj neki fülbevalókat!”.


Kudarc vagy balszerencse?

A nemi sztereotípiák legfőbb bűne az, hogy megfosztják az egyént (akár nő az illető, akár férfi) attól a jogától, hogy individuumként kezeljék őt, minden egyéni tulajdonságával és képességével egyetemben. A társadalom részéről mindkét nem tagjaira nyomás nehezedik, elvárván a sztereotípiáknak megfelelő viselkedést. Például a férfiaknak palástolniuk kell érzékenységüket, mert tőlük mindig racionális, érzelemmentes viselkedést várnak el. A sztereotípiák befolyása alatt mindenféle külső elvárásnak próbálunk megfelelni, ezekhez igazítjuk az életünket ahelyett, hogy a sajátunkat élnénk.

Azoknak a nőknek a többsége, akik már kisgyermekkorukban elsajátították a nemi szerep hagyományos felfogását (vagyis, hogy „az asszony helye a fakanál mellett van”), nem törekszik továbbtanulásra és karrierépítésre, ellentétben azokkal a társaikkal, akik a nemek egyenlőségének szellemében nevelkedtek. Még ma is, amikor a női emancipáció jelentős méreteket ölt, a nők száma a politikában, a gazdasági vezetésben és hasonló férfi uralta területeken elenyésző. Kísérletek kimutatták, hogy a fiatal lányok hajlamosak lebecsülni saját képességeiket.

Kudarcaikért magukat hibáztatják, míg a hasonló korú fiúk már megtanulták, hogy énjüket úgy védjék meg, hogy sikertelenségüket a balszerencsének tulajdonítják. Tehát a sztereotípiák léte magukat a lányokat is arra készteti, hogy elhiggyék, ők ezekre a tevékenységekre nem alkalmasak, erősen gátolva ezzel fejlődésüket, mind lelki, mind szellemi téren.


Tennivalók

Mint láttuk, a sztereotípiák befolyása alatt igyekszünk megfelelni bizonyos külső elvárásoknak, ahelyett, hogy úgy élnénk, ahogy nekünk tetszik. És még csak nem is vagyunk ennek tudatában, ami nagy probléma, hiszen ha nem jövünk rá, hogy gond van, tuti orvosolni sem fogjuk. Ha mégis sikerült felismerni, bátorságra van szükség ahhoz, hogy kiléphessünk ebből az állapotból. Mert ami van (még akkor is, ha nem jó), legalább kényelmes. A változtatáshoz pedig le kell küzdenünk gyávaságunkat.

Ha tehát nem érezzük jól magunkat a sztereotípiák szabta szűk korlátok között, először fel kell ezt ismernünk. Utána el kell fogadnunk, hogy csak akkor lesz jobb (jó), ha ezen változtatunk. Mérlegelünk tehát, hogy a változtatás megéri-e vagy sem, képesek vagyunk-e rá vagy sem, majd döntünk.

Az ezt követő gyakorlatba ültetés fájdalmas folyamat, ami ráadásul hosszú időt vesz igénybe. Érdekes módon pont a fájdalom által keletkezik az erő, ami a változtatáshoz szükséges. Ilyenkor már nem arra folyik el az energia, hogy fenntartsuk az önámítás állapotát, hanem hogy megszüntessük azt. Az energia ugyanaz, de most már ellenkező irányba hat. Végre ledobhatjuk a mázsás súlyokat, amelyeket addig cipeltünk, és fellélegezhetünk.

Vállaljuk fel tehát valódi személyiségünket, (akár egyezik, akár nem a társadalom által kialakított férfi/nő képpel), mert csak így érezhetjük jól magunkat.