Mit csinál a leszbikus egy vidéki templomban?

Ha már Ophélia barátnőm (aki olyan, mint egy kis plüssmaci a százhetven centijével) előző művében Leányzó néven énekelt meg, úgy döntöttem, fel is veszem magamra ezt a nevet.



Hol is kezdjem én, heterónak szocializált leszbikus, akinek csak nemrég szólt a kedves Loretta, hogy: „Bizony, baba, vérbeli leszbi vagy!” Hát talán itt, ha már ez az eleje. Kissé úgy érzem magam, mint egy jobbkezességre szoktatott balkezes, aki most jóformán egyik kezét sem tudja szépírásra használni, csak sután maszatol.

Persze sejtettem én ezelőtt is ezen tény állását, kiderítettük a pszichológussal is tavalyelőtt. Csak hát szerettem volna abba ringatni magam, hogy nem a nem számít, hanem az igen, s az ember akkor igazán teljes, ha

egészséges biszexuális identitása van.


Most, hogy tudom, hogy leszbikus vagyok, világossá válik minden heteró kapcsolatom tévedése, s már az sem meglepő, hogy minden zsigerem ordítva menekült a fasztól, amit csak az agyam szeretett volna befogadni türelmetlenül, mert hát felettem is járkál az idő, s a vénleány megnevezést sose szerettem.

Gyakran neveznek így otthon falun, ahonnan származom, s ahová valamelyest elszámolni is tartozom a városi életemről, a bimbódzó kapcsolataimról, esetleg arról, hogy mikor megyek férjhez.


Ebben a helyzetben elég bonyolult odaállni

a konzervatívnak mondható szülők és testvérek elé, s bevallani, hogy te vagy a család szégyenfoltja, aki a saját nemeddel párosodsz, sőt mi több, nem is bánod. Márpedig ha már ez van, eszem ágában sincs tagadni a közvetlen környezetem elől, meg aztán nem is látom értelmét úgy kezelni ezt, mint egy féltett titkot, s néha berúgva bevallani egy-egy havernak.

Elém még senki nem állt nagy őszintén, hogy bevallja, hogy heteró vagy netalán bal- vagy jobbkezes. Nem értem, miért kéne beleszólni abba, hogy ki kit szerethet ebben a nagy demokráciában.


Templomban akkor voltam utoljára,

amikor a mise végén a pap kijelentette, hogy aláírást gyűjtenek a homoszexuálisok házasodása ellen, s mindenki fogja a személyiét, a bejáratnál pedig írja alá a petíciót. Meghőköltem, hogy hetven és a halál közötti nénik, bácsik egymásnak adják a golyóstollat, nehogy a fiatalság parázna cselekedeteit kelljen szemlélniük a túlvilágról.

A még szomorúbb csak az volt, hogy velem egykorúak is taposták le egymást a sorban. De ha már bennük fellobban a szándék, hogy valamit tegyenek a világ ilyen nemű elfajtalanodása ellen, én is érzem a tettrekészséget, hogy részt vegyek olyan megmozdulásokban, amelyek hozzásegítik ezt a társadalmat a másik elfogadásának képességéhez.

Ennyi lenne részemről belépőként, és hozzátenném, hogy határozottan jó érzés leszbikusnak lenni.