Autonómia kiskáté 2

Toró T. Tibor, aki Bakk Miklós szerint önmagát csak ministránsnak nevezi

Helyzet van, ami a kulturális autonómiát illeti. 2005-ben is egy reményteljes kormányprogram része volt a kisebbségi törvénytervezet elfogadása. Eltelt négy év, és ugyanolyan reményteljes helyzetnek nézünk elébe: a kisebbségek jogállásáról szóló törvény olyan kormány programjának része, amelynek része az erdélyi magyar érdekképviselet egy szelete, az RMDSZ.

Lényeges különbség, hogy azóta a magyar-magyar párbeszéd terén nagyot léptünk előre, bár még távol vagyunk attól, hogy azt mondhassuk, sikerült, és irreverzibilissé tettük a magyar-magyar belpolitikai párbeszéd intézményesítését.

Létrehoztunk egy erre szakosodott intézményt, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, de most ott tartunk, hogy nem vagyunk biztosak benne, hogy sikerült egy időtálló és hosszú távú intézményt létrehozni, amely a magyar összefogásnak lehet a műhelye és a kovásza. Egyelőre van egy asztal, ami köré a politikai szereplők le tudnak ülni, és kölcsönösen tájékoztatják egymást, konzultálnak, de azt még nem tudjuk, hogy ebből a konzultációból születhet-e összehangolt cselekvés közös célok érdekében, vagy egyáltalán társadalmi cselekvés.

Az mindenképp előrelépés, hogy van egy intézmény, és annak vannak struktúrái, például a Bakk Miklós és a Márton Árpád vezette autonómia munkacsoport, ahol avatott személyek jó körülmények között tárgyalhatnak a kérdésről. 2005-ben nem volt ilyen intézményünk, ez meg is mutatkozott: 2004-ben, mikor ennek a törvénytervezetnek a társadalmi vitája lezajlott, nem volt egy intézmény, ahol ezt elő lehetett volna készíteni.

Négy év távlatából megállapítva talán nem is volt reális szándék arra, hogy ez a közvita lezajlodjon. Furcsán is zajlott le, valamilyen ünnepek alatt, karácsonykor vagy húsvétkor, valamelyik nagy össznépi ünnep alatt kellett volna lefolytatni, nem folytattuk le. Nem alakult ki a törvénytervezetnek egy közösen felvállalható változata, egy magyar szolidaritás.


Csel-gáncsban már feketeövesek vagyunk

Az RMDSZ úgy gondolta, hogy ez az övé, ezt most átviszi erőből, és nem érdekli, mit mond az erdélyi magyar társadalom, a másik tábor pedig azt gondolta, itt az alkalom, hogy most betartsunk, nem érezték magukénak ezt a tervezetet. Ennek az a tanulsága, hogy akkor is, ha úgy érzed, biztos vagy, a többségi társadalom fele vannak támpontjaid, pilléreid, kapaszkodóid, a kilencven év megtanított minket arra, hogy erre soha nem érdemes nagy tétekben fogadni, és érdemes a hátországot kiépíteni. Ez lenne az egyik fontos feladatunk: felépíteni egy magyar szolidaritást valamilyen politikai projekt körül, és akkor jóval biztosabban lehet csatába küldeni a harcosokat.

Nehezíti a dolgunkat, hogy nincsenek standard modellek, standard definíciók, és erre még rátevődik a politikai vita. Még a szakma sem értett egyet a fogalmakban, aztán a politika teljesen elmaszatolta a pillanatnyi személyes vagy csoportérdekeknek megfelelően. Mégis pontos definíciókat kell adnunk, legalábbis abban a körben kellene megegyezzünk, ahol a közös cselekvés módszertanát vagy alapját tesszük le.

Húsz év alatt tévedtünk abban, hogy a személyi elvű autonómiát lőttük be mint kommunikálható fogalmat erre, és nem a kulturális autonómiát választottuk. Most, húsz éves perspektívából vagyok okos, mert akkor nem voltam. A kulturális autonómia sokkal közérthetőbb fogalom, amit úgy szoktam használni, hogy széles értelemben vett kulturális autonómia, és abba bele lehet seperni mindent, amit akarunk, ami az identitásunkat érinti.

Három olyan nagy terület van, ami biztos ide tartozik: oktatás, művelődés, tömegtájékoztatás. Ez a három csomag közvetlenül meghatározza a közösségi, nemzeti identitásunkat. Ezekkel kapcsolatos összes probléma valamilyen módon a kulturális autonómia alá tartozik. Vannak olyan kérdések, amelyekről vita folyik a többség és kisebbség között, hogy odatartoznak vagy nem. Mi azt szeretnénk, ha minél több dolog tartozna oda. Egy barátom hosszasan tudta magyarázni, miért kulturális autonómia kérdése, hogy egy rendőr tudjon magyarul egy magyar településen, hogy ki nevezi ki a rendőrt. El lehet idáig is menni, ez a politikai helyzet függvénye.


Túllépni a buktatásra kinyújtott lábakon

Az autonómia munkacsoport egyik feladata az lenne, hogy próbáljuk ne a szakmai vitát tudományosan lezárni, hanem a jelenlevők állapodjanak meg valamiben, amit kineveznek standard modellnek, hogy tudjuk, ugyanazt értjük a fogalmakon. A másik része a politikai kérdés, és a politikai viták lefolytatására is jó az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum intézménye. Itt végre meghatározott keretek és játékszabályok között lehet politikai vitákat folytatni. Ezek alól mindenféle ürügyekkel persze ki lehet bújni, ezért nem biztos, hogy most van egységes akarat a teljes politikai elitben, hogy harcba szálljon ezért, és kihasználjon minden alkalmat. Itt kicsit szkeptikus vagyok.

A törvénytervezet végigaludta a négy évet a parlamentben kisebb-nagyobb zavarásokkal. Már az jelezte, hogy nem volt igazából szándék elfogadni, amikor a parlamenti procedúráját kitalálták: három szakbizottságnak osztották le, hogy érdemben tárgyaljon róla. Ezzel gyakorlatilag ellehetlenítették, innen látszott, hogy nem lesz ebből gálickő. Ha ezen a módszeren nem sikerül változtatni, akkor ugyanez lesz a következő négy évben is.

A jószándéknak az lenne az első jele, ha a parlament visszatérne a törvénycsomagra, ami ott hever három bizottság fiókjában. Az első döntés az kellene legyen, hogy ezt az eljárást lezárják, és újrakezdik a vitát, de csak egyetlen bizottságban, és ez értelemszerűen az emberjogi, kisebbségvédelmi szakbizottság lenne. Ennek lenne a dolga a kisebbségek jogállásáról szóló törvény parlamenti jelentésének elkészítése és előkészítése a plénumbeli vitára. Ha ez nem történik meg, az azt jelenti, hogy nincs reális szándék az áttörésre, arra, hogy elfogadják.

A második dolog az lenne, hogy egyezzünk meg abban, ez a törvény a kulturális autonómia elérésének eszköze lehet. Ugyanis vannak olyan vélemények a táborokban, főleg az RMDSZ-en kívüli tábor mondja azt elég markánsan, hogy ezt a törvényt vissza kell vonni, újat kell benyújtani. Azért szoktak engem RMDSZ-bérenc címkével ellátni néha a polgári-nemzeti körökben, mert úgy látom, ezzel a törvénnyel meg lehetne oldani a kulturális autonómia problémáját, ugyanis ez egy hibridtörvény. Részben klasszikus kisebbségi törvény, amelyben mindenféle kisebbségi közösségek jogait sorolják fel, a kisebbséghez tartozó személyek jogairól van szó, de az teszi mássá, hogy hozzácsatolták ezt az ötödik fejezetet, amelynek a címe: A kulturális autonómia.

Szinte mindegy is, mi van a többi részben, bár azokban is igen izgalmas dolgok vannak. Például a kisebbségek parlamenti szervezetei – beleértve az RMDSZ-t is – itt próbálják bebetonozni a saját monopol helyzetüket és kiirtani a konkurenciát azzal, hogy felmásznak a fára, és felhúzzák a létrát maguk után: aki fent van, annak jó, és aki nincs, az már nem tud felkapaszkodni többé. Gyakorlatilag

ezzel a törvénnyel akarják elásni a pluralizmust

és a belső demokráciát a kisebbségi közösségekben. Ez a többi kisebbség esetében nemigen probléma, mert ott inkább lavórban folynak a viharok. A magyar után a legnagyobb közösség a roma, de annak társadalma nincs úgy megszervezve, hogy a politikai pluralizmus egyáltalán szóba kerüljön. A következő már az ukrán lenne, utána jönnek a németek és a hagyományos kisebbségek, de mindegyik létszáma százezer fő alatt van. Tehát nincs a pluralizmust értékként tételező közösség a magyaron kívül. Ez a probléma, mert így a magyar közösséget külön kell kezelni: számaránya, tradíciója és egyéb tulajdonságai miatt nagyon nehéz elintézni egy csomagban a többiekkel.

El lehetne intézni, éspedig úgy, ahogy szerencsésen kialakítottak egy menürendszert az autonómia fejezetben, amely felsorol bizonyos alternatívákat, és mindegyik kisebbség választhat, hogy a három vagy négy szintből magának melyiket szúrja ki. Van olyan, amelyik a maximumot szúrja ki, ezek lennénk mi, tehát ezért kéne nagyon pontosan megfogalmazni, hogy az opció nálunk van és nem a kormánynál vagy a parlamenti többségnél, hogy melyiket adja ide.


Konkurencia és kooperáció az erdmagyar biliben

Erről a fejezetről már eleve nagy vita folyt az RMDSZ parlamenti frakciójában: kicsit egyedül vívtam ott a harcot, mert 2005-ben elég gyéren voltunk már ott másként gondolkodók, de jó csapattal konzultáltam, hiszen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak már megvoltak a maga struktúrái. Volt egy nagyon jó támpontom is, a Bakk Miklós koordinálta javaslat, a személyi elvű autonómia kerettörvényének tervezete, illetve az erdélyi magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának a statútuma. Tehát volt két törvénytervezetünk, amit az EMNT magáévá is tett, és amit külön be is nyújtottunk a parlamentbe még talán 2004-ben. Erre építettem, amikor az RMDSZ-frakció többségével szemben próbáltam azokat az elveket érvényesíteni.

Két módosító javaslat született: egy átfogóbb változat, amelybe átmentettünk mindent, amit az EMNT-csomagból át lehetett menteni, nemcsak az autonómiával, hanem egyéb dolgokkal kapcsolatban is; és született egy karcsúsítottabb változat is, amin naivan próbáltam kompromisszumra jutni az RMDSZ-frakcióval, hogy vállalják fel, ne én egyedül nyújtsam be, hanem legyen egy közös álláspont mögötte. Ebben már csak azok a részek maradtak, amelyek kizárólag a kulturális autonómiát érintették. Az RMDSZ ezt sem fogadta el, akkor máson járt az eszük, éppen a kormányzásnak az egyéb felelősségeit és előnyeit próbálták kiaknázni és nem feltétlenül az autonómia érdekében. Ez a félelmem ma is megvan, hogy most is ugyanúgy fogunk járni.

A szűkebb változatot be is nyújtottam, iktatták a parlamentben, tehát ha a vitát újrakezdik, akkor arra lehet hivatkozni, építeni, nem kell újat benyújtani. De arra is van mód, hogy ezt a fejezetet újrafogalmazzuk. Ha az autonómia munkacsoportban sikerülne kialakítani egy konszenzust arról, hogyan is építsük ezt fel, és vállaljuk fel közösen, akkor ez sokkal nagyobb erőt adna azoknak, akiknek ezt képviselniük kell a parlamentben meg egyéb helyeken.

Mert aki azt gondolja, hogy ezt elég csak lemutyizni a parlamentben, az téved. Biztos, hogy ez is szükséges, de ez már a szavazás előtti utolsó fázis. Erre szokott Márton Árpi és a többiek hivatkozni, nézik a számokat, hogy ki fogja ezt megszavazni. De a szavazásig egy nagy-nagy mozgalmat kell indítani – Miklós szokta mondani, hogy indítsunk mozgalmat, igen, ez lenne az EMNT egyik feladata –, és ugyanakkor a külpolitikát is kell használni.

(A székelyföldi területi autonómia ügyében például sikerült elérni, hogy szülessen meg egy Székelyföldi Memorandum, amelynek külpolitikai hasznosításával még adósok vagyunk azért, mert az egyezségeket az urak nem tartják be: a memorandumot a székelyföldi önkormányzati – választott – képviselők még nem írták alá, pedig úgy lenne ereje. Egyféle ultimátumot is adtunk a partnereinknek, hogy akkor szállítsák azt az 1400 aláírást szépen. Nekünk legalább ugyanolyan nehéz lesz szállítani a maradék négyszázat, de itt a Székely Nemzeti Tanácsban és Bakk Miklósban bízom, hogy mégiscsak sikerül ezt előtermelni, hogy összeálljon a Székely Memorandum világos támogatottsága.)

Van esély és lehetőség a kisebbségi törvénytervezetben ezt a fejezetet úgy összerakni – legalábbis első menetben, magunknak –, hogy az kimerítse a kulturális autonómia ismérveit, vagyis közjogi keretet teremtsünk rá. Az állam átruházza egyes jogosítványait egy közjogi, állami hatóságként működő testületre. A törvénytervezet autonómia-tanácsnak nevezi, nem tévesztendő össze az RMDSZ által használt kulturális autonómia-tanács kifejezéssel, amely tanács ugyan nincsen, de használjuk, és úgy lebeg, mint a haza a magasban.

A tervezetben szereplő autonómia-tanács egy állami hatóság lenne, amelynek a pont ez a törvény biztosítja azokat a jogosítványokat, amelyeket rászabunk, és amelyek a már említett három terület kérdéseit rendeznék. Ezt a testületet választanák, ideális esetben választói névjegyzék alapján, a legszélesebb, demokratikus módon. Világos költségvetési forrásokkal kell rendelkeznie, amelyeket szintén a törvény szab meg, és világos szankciókkal, amennyiben a törvényt nem tartják be. Ha ezek az ismérvek megjelennek a törvény szövegében, akkor elmondható, hogy nagyot léptünk a kulturális autonómia felé.