Minisztercsere mint időhúzás

 

Zökkenőmentesen működő európai országokban egy ilyen intézkedéssorozat egyáltalán nem meglepő, sőt természetes része a politikai döntéshozatalnak. Itt azonban nem pusztán kormányátalakításról van szó, hanem egy egyre éleződő konfliktussorozat súlyosbodásáról.

 

 

 

 

A Demokrata Liberális Párton belül: jellemző, hogy a a PDL érdemben nem egyeztetett sem a koalíciót kívülről támogató Szövetség Románia Haladásáért (UNPR) alakulattal, sem az RMDSZ-szel arról, ami most folyik. Itt két, a PDL-n belüli irányzat  csapott össze: az, amelyik a kormányátalakítás mellett érvelt, és az, amelyik a Boc-kabinet lemondását szorgalmazta. 

 

Lehet, hogy ez az utóbbi lépés hosszú távon hasznosabbnak bizonyult volna, javított volna a kormánypártok népszerűségén, megtépázott tekintélyén.  Ugyanakkor ez tovább fokozott volna egy régóta érő és talán pártszakadáshoz vezető konfliktust.

 

 

A PDL tagságán belül országszerte nagy az elégedetlenség. Ilyen mértékű hitelromlást nem tudnak kezelni a tagszervezetek, nem tudnak mit kezdeni a kormány tehetetlenségével, az egyre sokasodó de be nem teljesülő ígéretekkel. Alulról felfelé nagy a felhajtóerő, egyre többen követelik a változásokat. A kormány lemondása igazolná az elégedetlenséget.

 

 

Nagyon nagy a felelőssége Traian Băsescunak, ne felejtsük el, hogy nagyon sok olyan népszerűtlen intézkedést vállalt fel ez a kormány, amelynek a szükségességét nem csak a kabinetnek kellett volna közvetítenie, magyaráznia. Ha az év elején kiáll a nyilvánosság elé a Román Nemzeti Bank elnöke, a Statisztikai Hivatal vezetője, olyan szakemberek, akik szakszerűen el tudják mondani, hol áll a hazai gazdaság és társadalom, mi az, amit feltétlenül meg kell tenni, akkor lehet, hogy a politikai felelősség is másként alakul, másként oszlik meg.

 

 

Hát éppen ez az, hogy nem egyedül, mert például a népszerűtlen intézkedések negatív vonzataival szembesül az RMDSZ is. És itt nem csak arról van szó, hogy a kormány tagjai közül sokan nem feleltek meg szakmailag, hanem arról is, hogy ami helyes és elengedhetetlen intézkedés volt, azt sem kommunikálta jól a Boc-kabinet. 

 

 

Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben nem. Az agrártárcát átvállaló Tabără és a szállításügy élére álló Boagiu például már kipróbált kormánytisztviselő, tudják, hogy mire vállalkoznak.  Az új pénzügyminiszterről viszont azt sem tudjuk, hogy kicsoda. 

 

Nem akarok viccelődni, mert felelős állampolgárként bevallom őszintén, most nincs kedvem szórakozni, de még azt sem tudom eldönteni, hogy románul tud-e. Esetlenül, gyakorlatlanul nyilatkozik. És ha most, hogy bedobták a mély vízbe, ennyire alulteljesít, mi lesz akkor, ha a Világbankkal vagy a Nemzetközi Valutaalappal kell szót értenie? Egyelőre nem kelti meggyőző szakpolitikus benyomását, pedig ő az egyik politikai főszereplő. 

 

 

Az időhúzásra, a konfliktusok háttérben való kezelésére. Az sincs kizárva, hogy a háttérben a kormány leváltását sürgető PDL-s politikusok (például Elena Udrea fejlesztési miniszter) egy új párt létrehozását fontolgatják. Ezt erősíti, hogy a hírek szerint Băsescu is támogatja a maga módján ezt a csoportosulást. 

 

 

Nem hiszem, ehhez kevés az idő, másfél-két év alatt nem lehet a legjobb emberanyaggal sem sikeres pártot létrehozni. Márpedig itt nincsenek különleges teljesítményre képes politikusok.

 

 

A döntő szó most az RMDSZ-é, mert határozhat arról, hogy leváltja a kormányt, vagy más politikai konstrukció létrejöttét támogatja. A helyzet azonban – nem túlzás – tragikus, mert sem a hatalom, sem az ellenzék nincs cselekvőképes helyzetben. 

 

Az ellenzék nem nyújt alternatívát, és semmivel sem hitelesebb, mint a PDL. Nézzük csak meg, kiket támogat újra kormányzati pozícióba a Szociáldemokrata Párt? Atanasiut, Andronescut: tizenöt-húsz éve “forgalomban” lévő arcokat. Új generáció van, de nem tudja, hogy mit akar, amit akar, az meg nem meggyőző.

 

 

Az RMDSZ az a szervezet, amelyen belül még vannak felkészült politikusok. A kérdés az, hogyan lehet ezt a potenciált érvényesíteni. Én nem hiszem, hogy lenne realitása például az előre hozott választásoknak. Mert ehhez olyan határozottan artikulálódó társadalmi akaratnak kéne lennie, amely Romániában nem volt, és a következő évtizedekben nem is lesz. 

 

A helyzet körülbelül ott tart, ahol azt Mircea Eliade 1937-1938-ban megírta: ennek az országnak a politikai elitje sérült. Hiányzik belőle az „államösztön”, magánérdekek kitapinthatóak, pártérdekek sejthetőek, de senki sem törekszik hatékony államigazgatásra, senki sem gondolkodik teljes országban.