9/11: közünk van hozzá
Az első toronynál még balesetnek tűnt, aztán jött a második, jött a Pentagon, vadászgépek az égen, káosz: Amerikát megtámadták. Hirtelen történt, és hihetetlen volt, mint egy katasztrófafilm. Csakhogy ez a valóság volt.
2002 júniusában volt szerencsém először látni a szeptember 11-i események színhelyét, a hírhedt Ground Zero-t. Kilenc hónapja takarították a gödröt, de még mindig háború utáni hangulatot árasztott a körbezárt gödör a lezárt utcákkal, kiálló, már rozsdás vasoszlopokkal, gépekkel, építőmunkásokkal, a halottak és eltűntek fotóival teli siratófalakkal. Ami nekünk egy CNN vagy Euronews tévéközvetítés volt, az a New York-iaknak a nyers valóság.
Még el kellett teljesen egy kis idő ahhoz, hogy valóban megértsem, mi történt itt. Egy évvel később, már nem átutazóban, hanem életem első New York-i munkahelyén egy bárpultos kollégámnak mondtam el egy itthonról vitt 9/11-es viccet. Tudjátok: „Bácsi bemegy az utazási irodába: – Kérek egy repülőjegyet New Yorkba! – Hányadik emeletre kéri, uram?”.
A poénnál lefagyott George arca.
Én is megijedtem: megkérdeztem, hogy nem vicces-e. Azt mondta, hogy neki nem. Ő hét legszebb évét dolgozta le az északi torony 102. emeletén lévő Windows on the World vendéglőben. Aznap két jó barátja, kollégája szétszaggatott teste maradt a romok alatt. Ekkor fogtam fel valójában, hogy a Ground Zero nem akármilyen építőtelep, és az itteni embereknek szeptember 11. nem televíziós hír volt. Barátaik, rokonaik haltak meg, túlélők ezreinek élete omlott össze.
Később több túlélő sztoriját hallottam egy-egy sör mellett. Volt olyan, aki azt mesélte el, hogy épp akkor szaladt ki az égő északi toronyból, mikor a délibe becsapódott a második repülő. A becsapódástól lehulló törmelék egy darabja az egyik lábát találta el. Több műtét után ma már tud járni, de még mindig sántít. Az állam ugyan egymillió dollárral kompenzálta a fájdalmát, kifizették az összes műtétjét, de hiába a pénz, utána évekig képtelen volt dolgozni, nem tudta újrakezdeni az életét. Megtört, kocsmázik.
Egy akkori kolléganőm a megrémült barátnőit mentette ki aznap délután az ugyancsak ledőlt WTC 7-es mellett lévő épületből. Két utcával arrébb együtt nézték, ahogy ledőlt az első torony. Hatalmas köd lett, por, semmit sem láttak,
csak papírt, törmeléket és holttestek egy-egy darabját.
Utána egy ideig pszichológushoz járt. Ma már jól van, neki sikerült továbblépni.
Egy háromszéki származású, New Yorkban élő ügyvédnő ismerősöm aznap 11 órakor kellett volna a déli torony egyik irodájában szerződés-aláírást levezessen két nagy cég között. Mielőtt kilépett volna queens-i házának ajtajának, élő közvetítésbe kapcsolt az NBC reggeli műsora, és úgy vette észre, hogy az egyik torony ég. Betelefonált, hogy halasszák a gyűlést. Ha két órával később történik az eset, lehet, már nem tudta volna mindezt elmesélni.
Egy brazil pincérkollégám abban az időben idegenvezetőként dolgozott. Szeptember 11-én egy német csoportot kellett volna, hogy felvigyen a WTC egyik tornyának tetején lévő kilátóba. Komoly idegenvezető volt, még azelőtt nap este, zárás előtt pár perccel, 20:52-kor vette meg másnapra a jegyeket, hogy ne reggel kelljen sorbaállnia a csoporttal.
Reggel már ő sem indult el, látva, hogy mi történik. Ott maradt a kezében 20 darab jegy, a legeslegutolsó jegyek, amelyeket valaha kiadtak a WTC kilátójába, 2001. szeptember 11-re. Egy időben egy barátja tanácsára az eBay-en próbálta értékesíteni őket, de aztán mégis levette.
Ennek nincs ára.
Hallottam később még sok más történetet is. Egy dolog mindig közös bennük: nem igazán tudják felfogni, hogy ez megtörténhetett Amerika szívében, New York szívében. Azt hiszem, úgy vannak egy kicsit ezzel az eseménnyel, mint mi a '89-es „forradalmunkkal”: legtöbben elhiszik a hivatalos történetet, de nem veszik a fáradságot, hogy a részletekbe merüljenek.
Aztán vannak sokan, akik nem hisznek a kormánynak, mindenféle összeesküvés-elméletekbe menekülnek. Mindkét csoport tökéletesen felépíti az elméleteit, az internet tele van első látásra egészen meggyőző vagy kevésbé meggyőző „dokumentumfilmekkel”. Szeptember 11-re is ráépült ugyanaz a
tipikusan amerikai misztikumhajhászás,
összesküvés-elméletek gyártása, mint ami korábban a roswelli „ufóra”, a Kennedy-gyilkosságra vagy éppen a Holdra szállásra. Könyvek százai, honlapok, dokumentumfilmek jelentek meg ugyanarról a napról: a Bush-kormány saját maga rendezte meg az eseményeket, hogy ezzel igazolhassa a későbbi háborúit, vagy hogy a Pentagonra és a Shanksville-ben lezuhant repülők nem is léteztek soha.
Néhány év vajúdás után döntöttek a Ground Zero felújításáról is, lassan beépült a gödör, újra szalad a metró alatta, felépült már az új WTC 7, kész van a tornyok lábnyoma helyére épült múzeum is, felénél tart az új kolosszus, az 1776 láb magas Freedom Tower. Három hónappal ezelőtt még Osama Bin Laden halálát is sikerült utcai bulival megünnepelni itt. Úgy néz ki, lassan begyógyulnak a sebek alsó Manhattan térképén:
Ground Zero 2003-2011
Kérdés azonban, begyógyulnak-e az amerikaiak fejében. Egy fiatal nemzet, amely túl korán, túl nagyban tapasztalta meg, hogy a világ ura, túl könnyen hitte el, hogy mindenható. Ilyen háttérrel nagyon nehéz szeptember 11-et a maga valóságában feldolgozni. Sokkal könnyebb elhinni egy konspirációs elméletet, mint elfogadni a valóságot:
Amerika is pont olyan sebezhető, mint bárki más.
Vasárnap a politikusok közhelyekkel teli beszédeket fognak tartani az amerikai szellem örök erejéről, az USA legyőzhetetlenségéről. Miközben a kommentátorok kielemzik az utóbbi tíz év történéseit, megállapítva, hogy minden gond ellenére milyen ügyesen összeszedték magukat, párezren nyelnek egyet, a megemlékezésen talán könnyet is ejtenek rokonaik neve hallatán a Ground Zero-nál, és újra elgondolkodnak azon, mi is történt itt valójában, mi végre haltak meg szeretteik. Tíz év után kicsit talán már könnyebb.
Meglehet, ez nekünk Erdélyben nem sokat mond. De így vagy úgy minket is érintett, ahogy az elég világot. Mert ami New Yorkban történik, az az egész világ dolga. Mert az egész világ New Yorkban van, és Amerika az egész világban ott van. Ez a nap az amerikaiaké.
