A (ma)gyarmatosítók visszatérése

Ezek a találkozások, beszélgetések ugye mindig furcsák egy kicsit, mert bár egy nyelvet beszélünk, mégsem vagyunk annyira egyformák, mint azt szeretnénk. Õ sem tudja, hogy hová tegyen pontosan téged, és egy kicsit számodra is furcsák az ő kérdései.

Ma már egyre ritkább (bár sajnos még mindig előfordul), hogy a magyarországi vendéged megkérdi,


honnan tanultál meg ilyen jól magyarul.

Erre te természetesen mélyen felháborodsz, és alig tudod magadban tartani a dühöt azzal kapcsolatban, hogy ez az idióta miért nem tanulta még meg, hogy mi is történt a számodra oly fontos trianoni diktátumkor.



Õ az a vendég, aki nem sokat foglalkozott történelmi kérdésekkel, nem különösebben érdekli a politika, tehát még nem hallhatta valamelyik magyar politikust a határon túli testvérekről áradozni. Az is megtörténhet, hogy lógott azon a történelem órán, amikor éppen erről volt szó.

Vagy egyszerűen nem érdekli az egész, sokkal fontosabb neki mondjuk a madarak életének tanulmányozása, vagy a legújabb Linux update. Persze ettől még igazán lehetne annyi alapkultúrája, hogy tudja, hogy nem a kazettás tankönyvekből tanultunk meg magyarul, és nem véletlenül vagy jósszántunkból kerültünk ide, ennek az ellentmondásos országnak a közepére.


Aztán ott van a másik fajta is. A nagymagyar.

Õ számomra még idegesítőbb. Lehozza ide hozzánk a magyar hegemóniás gőgjét. Úgy viselkedik, mint a brit gyarmatosító család leszármazottja, aki visszamegy Kenyába vadászni.

Csak a magyar vonatkozású történelmi emlékekről érdeklődik. Nem felejti el megjegyezni minden sarkon, hogy ez magyar föld, és ez neki(k) mind visszajárna. Hiába mondod neki, hogy de hát ez most is miénk, hisz itt élünk, mi erdélyi magyarok, birtokolunk belőle éppen annyit, amennyit az arányunkhoz képest birtokolhatunk.

De őt nem érdeklik az arányok. Hiába mondod neki, hogy te, az a helyzet, hogy itt végül is most 5 millió román és 1,5 millió magyar él. Alig vagyunk 20 százaléknyian ezen a területen. És hát ez van, valahogy nem tudjuk betölteni. Igazából nem is tudtuk soha betölteni, minden valószínűséggel sosem voltunk többségben, 1918-ban is már alig harmada voltunk az itteni lakosságnak.

Elmondod neki, hogy Erdély történelme nem teljes a románok és szászok nélkül, vagy akár a romák, örmények vagy a zsidók nélkül.


Még jobban így van ez a jelennel.

Elmondod neki, hogy mi megpróbálunk jóban lenni a románokkal. Mi velük élünk, barátaink vannak köztük. Mi itt akarunk élni, és ebben a világban akarjuk érvényesíteni jogainkat. Mi és a szüleink is már Romániában születtek és az az igazság, hogy már nagyjából beletörődtünk a helyzetbe, hisz eltelt közben 90 év. Mi próbálnánk előre nézni, próbálnánk inkább az együtt fejlődés útjait egyengetni az itteni a többséggel. Tény, hogy nem könnyű, és vannak konfliktusok, de azért állandóan javul a helyzet. Nagy meglepetésére, te elmondod neki, hogy nem érzed magad elnyomva.

De őt mindez nem érdekli. Sőt, egyenesen zavarja. Mindent vissza kell adni Magyarországnak. Itt csak a magyar adta a civilizációt, csak a magyar lehet az úr. Hát nem erről ordít ezer év történelem? Persze igen, az a fajta műveltség, amit ő olvasott, ami csak a magyar szemszöget veszi figyelembe, az tényleg erről ordít. De ha még ezt is felemlegeted neki, akkor végképp elvesztődik a közös fonal.


Megkérdi, hogy egyáltalán milyen magyar vagy te, hogy így gondolkodsz?

Hát én nem vagyok gyarmatosító. A különbség köztünk az, hogy nekem ez a szülőföldem. Úgy szeretem ahogy van, románokkal, cigányokkal együtt. Erdély meg nem Kenya, és ő sem brit. Ha jól emlékszem vagy 150 éven át éppen mi vittük tovább a magyar civilizációt, és visszük tovább becsületesen ma is, velük, vagy nélkülük (kormánytól függően).

Egyébként is jobban tenné, ha Budapest utcáin ordibálná ezután félrészegen, hogy „Mindent vissza!”, nem pedig a Mátyás utcában. Mert ő elmegy, köszöni szépen. De nekem itt kell élnem.