Johnny Bravo, az exelnök

A helyszín: Bukaresti Tudományegyetem, Szociológia Kar aulája, időpont: 2008. október 30. Az exelnök a tanszék doktorandusai előtt produkálja magát, meghívásra. Már a legelején készül néhány fotó, a volt államfő személyes honlapja számára, és hősünknek persze gondja van rá, hogy megadja a honlap címét is.

A látogatottságot növelendő, bejelenti, hogy az itt készülő fotók is felkerülnek a honlapra, előadás után pedig egyenkénti fotózásra is lehetőség lesz vele. Akár az óriáskígyóval és a majommal, a cirkuszi produkciók szünetében...


Aztán következik négy óra tömény öndicséret, egyhuzamban. Történelmi hősünk megnyugtat: ő hozzá van szokva. Hiszen amikor – úgy 1999 tavaszán – egyszerre jelentettek be általános sztrájkot a tanügyi szakszervezetek, a közalkalmazottak és a vállalkozók (sic!), meghívta valamennyiük képviselőit a parlament Unirea termébe, és kilenc órán át ki sem jöttek onnan. (Akkor is csak azért, mert már mindenkinek nagyon kellett pisilni, gondolom.)


Mindenesetre sikerült kihúznia a szakszervezetek méregfogát, de hogy hogyan – erre már csak titokzatos mosoly volt a válasz.



Hát pedig igazán elárulhatná a titkot utódjának, hiszen most például mennyire jól fogna egy ilyen társadalmi konszenzus  – veti fel valaki, mire történelmi hősünk lenézően legyint: ehhez olyan államfőre is lenne szükség. Ami igaz is, de na... Aztán az exelnök témát vált, és a változatosság kedvéért megint önmagáról mesél. Elmeséli, hogy egy tajpeji konferencián – ahol volt államfők vettek részt – döbbent rá: az erőskezű jobboldali kormányzásból kikecmergő tajvaniak a román modellt szemelték ki, mint a demokratizálódás követendő útja: az erőszakos forradalmi események után gyors rendszerváltás, fokozatos társadalmi, politikai és gazdasági reform, békés átmenet.

Hááát... én nem bánom, de akkor nem lehetne, hogy mi meg kövessük a tajvani modellt? Mármint nem az erőskezű jobboldali kormányzás részét, hanem a gazdaságit, hogy megtöltsük mi is a világot nálunk gyártott esernyőkkel.


Amúgy azt is megtudjuk, hogy a volt kelet-európai államelnököket csak úgy, keresztnevükön szólítja, Árpitól Václávig. Leonyidtól Lechig mindenki kebelbarátja. Bár alighanem hajba is kap néha egymással az ilyen konferenciákon az a sok államfő (mondjuk Emilünknek valszeg inkább a kecskeszakállát szokták húzogatni), minthogy elnöki lakosztály általában csak egy van ezekben a fránya szállodákban.


Aztán persze a sajtónak is kijut a jóból: történelmi hősünk szerint az újságírók, politikai elemzők, akik most hülyítik a népet, tulajdonképpen vagy bukott politikusok, vagy pedig mardossa őket a sárga irigység, és ezért is igyekeznek kicsinálni a politikusokat a tévékben. (Én viszont élnék a gyanúperrel, hogy biza Emilt is mardossa kicsit valami, hogy őt nemigen hívják meg ugyanoda.)


És megint a múlt: amikor őt kicsinálta a sajtó, 2000-ben, az alattomos dolog volt, hiszen minden reform és utólagos gazdasági és politikai siker, amit Románia elért, az 1996 és 2000 között kormányzó Demokratikus Konvenciónak és személyesen Emil Constantinescu államfőnek köszönhető. Amiben megint csak lehet valami, de megint csak... na...


Egyébként minden jó, ha a vége jó, és a vége tényleg jó volt. Négy óra után felállni és végre pisilni... Meg egyáltalán, nem gyakran fut össze az ember történelmi szereplőkkel. Főleg olyanokkal, akik rajzfilmfigurákra emlékeztetnek.