A magyarrá számlálható város

Kezdjük a számokkal. Először is ebben a pillanatban nagyon kevesen tudják, hogy mi a valós arányunk  Kolozsváron. Nincs hiteles és nyilvános adat arról, hogy mi volt a magyarok aránya 2009-ben vagy 2010-ben, mire lehet számítani idén. Egyesek szerint 21 százalékon lehetünk, mások szerint az októberi népszámláláson még a 2002-ben regisztrált 18,86 százalék sem lesz meg.



Mindkét magyar párt népszámlálási kampányában hangsúlyozza, hogy az egyetemisták nehogy elfelejtsék magukat Kolozsváron is a P űrlapon regisztráltatni, mert így a kolozsvári magyarok számát bővítik, nem az otthoni közösségét. Az egyetemistákat automatikusan ide számolják akkor is, ha otthon is regisztrálják őket a szüleik.


Megdobják-e az egyetemisták a kolozsvári magyarok arányát?

Nálunk is, a románoknál is nagy (volt) a ki- és bevándorlás az elmúlt tíz évben. Sok magyar egyetemista maradt itt az utóbbi években, de legalább annyi román is. Míg talán 7-8 ezer magyar egyetemista tartózkodik Kolozsváron évente tíz hónapot, addig körülbelül 90-100 ezer román.

Ha a román egyetemisták is tudatosan regisztrálgatják magukat a városban, akkor a magyar egyetemi hallgatók itteni regisztrálása nem biztos, hogy sokkal foggal javítani a magyarság arányát. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ne volna nagyon fontos, hogy minden magyar egyetemista regisztrálja ide magát, hisz a plusz-mínusz 7-8 ezer egyáltalán nem mindegy. Feleennyi hiányzó miatt már egyszer szívtunk, igaz, akkor az egyetemistákat nem lehetett ide számolni.

Több jel mutat arra, hogy a 2002-es népszámláláshoz hasonlóan a kolozsvári városházán a nacionalista erők és valószínűleg

a titkosszolgálat is akcióba lépett.


Több helyről hallom, hogy a magyar szervezetek által gyűjtött népszámlálási biztosokat nem nagyon hívja be a városháza a képzésekre, ezzel ők elveszítik a népszámlálási biztosi jogukat. Állítólag „túl sok” magyar iratkozott fel az elején, és az arányukat most mindenféle trükkel próbálják csökkenteni.

Nem először történik ilyen. Aki itt volt 2002-ben, az jól emlékezhet, hogy a Funar vezette városi népszámlálási bizottság hogyan faragta, ahonnan csak tudta a magyarok számát, a félig-meddig kivándoroltak kihagyásától a magukat hagyományosan magyarnak valló romák egy részének a „magyartalanításáig”.

Ehhez agresszív, megfélemlítő sajtókampány is kapcsolódott, amelyben a szélhámos polgármester már az elején kijelentette, hogy „annyi magyar lesz a városban, ahánynak lennie kell!”. Annyi is lett, a végső eredmény 18,86 százalékon állapította meg a magyarság arányát. A 60 ezres kolozsvári magyar közösség 1,14 százalékponttal, vagyis kb. 3300 fővel maradt le a a nyelvi jogokról.


1919 óta folyamatos a harc a „város uralmáért”.

Kolozsvár nemcsak azért fontos, mert a keleti és nyugati magyarlakta területeket kötné össze, vagy az északi és déli román területeket, hanem elsősorban azért, mert Erdély fővárosa, kulturális, akadémiai, gazdasági fellegvára. És nagyon régóta etnikai frontvonal, ütközőzóna.

Egyáltalán nem mindegy egyik etnikai közösségnek sem, hogy a város hivatalosan is kétnyelvűvé válik, vagy sem. A magyarok a 20 százalék elérésétől remélik a kétnyelvűsítés kikényszerítését, a románok ettől remélik a város egynyelvűségének végérvényes bebetonozását azzal, hogy újabb tíz évre húsz százalék alatt jön ki a magyarság.


A nyelvhasználati jog viszont nem csak attól függött,

hogy kijött-e 2002-ben a húsz százalékos arány, vagy sem. Másfél évig mindenképp alkalmazni kellett volna. A 215/2001-es számú helyi közigazgatási törvény – amely a 20 százalékhoz kötődő nyelvi jogokat tartalmazza – 2001. május 23-án lépett érvénybe. A kisebbségi nyelvi jogok végrehajtását szabályzó 1206/2001-es kormányhatározat pedig 2001. december 10-én.

Az utóbbi részét képezi egy melléklet is azon helységek listájával, amelyek esetében érvényes a 20 százalékos küszöb, tehát a magyar helységnévtáblát kötelezően ki kellett volna tenni. Ezen a listán ott van Kolozsvár is, fehéren-feketén. (Ennek alapján készült el később a kolozsvári vasútállomás kétnyelvű táblája is, amely a legenda szerint ma is megvan valahol az állomás pincéjében, de máig nem tették ki.)

Miért szerepel Kolozsvár a kötelezően kétnyelvűek listáján? Mert a törvény elfogadásakor a végrehajtó rendelkezések a legutolsó hivatalos, a 1992-es népszámlálás adataira hivatkoztak, hivatkozhattak, amely szerint a város lakosságának 22,78 százaléka volt magyar.

A 2002-ben megtartott új népszámlálás hivatalos, végleges adatait a román kormány csak 2003 júliusában publikálta. Így tehát 2001 decembere és 2003 júliusa között másfél évig Kolozsvár esetében  is érvényesek voltak azok a rendelkezések, amelyek a 20 százalékhoz kötött nyelvi jogokat biztosították.

Az más kérdés, hogy Funar ezeket nem alkalmazta a helyi tanácsban elhangzott sorozatos kérések ellenére sem. Mintha előre tudta volna, hogy a néhány hónap múlva kezdődő népszámlálás  szerint „annyi magyar lesz a városban, ahánynak lennie kell!”.


Ki sem nyílt és most sem zárt jogi kapuk

2006 júliusában, a 286/2006-os módosító törvény által bekerül a 215/2001-es helyi közigazgatási törvénybe az alábbi fontos cikk, mely kimondja, hogy:

131. cikk – A 19. cikk, a 39. cikk (7) bekezdésének és a 76. cikk (2)–(4) bekezdésének előírásai [kisebbségi nyelvi jogi előírások – szerk.] akkor is alkalmazandóak, ha különféle okokból a jelen törvény hatályba lépését követően az egyes nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya a 19. cikkben előírt alá csökken.

Tehát abban az esetben, ha a 215-ös törvény (és annak végrehajtó rendelkezései) hatályba lépését követően csökken a kisebbség aránya 20 százalék alá, ez nem járhat jogvesztéssel.

Kolozsváron ez a rendelkezés elkésett, visszamenőleg nem érvényes. Ha benne lett volna a törvény eredeti, 2001-es verziójában, vagy ha ez a módosítás valamikor 2003 júliusa előtt kerül be, akkor erre hivatkozva máig lehetne kérni a nyelvi jogok alkalmazását. Akkor elméletileg másfél évig törvény szerint is jártak volna ezek a jogok, és hiába csökkent utána az arányunk hivatalosan húsz százalék alá, kötelező lett volna a kétnyelvűség azután is.

Van azonban egy másik rendelkezés, amely legalább részlegesen jogmentő lehet: ha mást nem is, de

a háromnyelvű táblát ki lehetne kényszeríteni.


A kolozsvári helyi tanács az említett másfél éves periódusban, 2002. március 7-én olyan határozatot fogadott el, amelyben kiutal egy összeget a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére.

A határozat azóta is érvényben van, de a városháza megfelelő ügyosztályai sosem alkalmazták. A kérdés tehát az, hogyan lehet kikényszeríteni ennek alkalmazását a jelenlegi elutasító politikai légkörben. A politikai felszólítás megtörtént: a 2009 novemberében az RMDSZ benyújtotta 11 pont közül az első kéri ennek a határozatnak a betartását.

A Sorin Apostu polgármester vezette városháza erre hallgatással felelt. A városházi koalíció működésképtelenségét látva nem marad más, mint közigazgatási bíróságra vinni az ügyet.


A magyar ügy, amit meg lehet nyerni

Ezt gyakorlatilag bárki érintett, vagyis kolozsvári személyivel rendelkező, magyar etnikumú személy megtehetné, bármikor. Jó kérdés, hogy mekkora esély van nyerni, különösen ha az aranyosgyéresi második táblaper negatív kimenetéle gondolunk. Megpróbálni azonban meg kell.

A kétesélyes jogi harctól függetlenül a fő kérdés tehát továbbra is az marad, hogy ezen a népszámláláson összejön-e a húsz százalék, vagy sem. Ezen múlik minden. Magyar nyelvű kommunikáció az önkormányzattal és a hozzá tartozó intézményekkel, többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése, magyarul is kiadott helyi tanácsi napirendek és határozatok, stb. – ezekre mind lehetőség nyílik Kolozsváron is, ha elérjük a húsz százalékot.

Ha plusz motiváló kell, hogy valóban odafigyeljünk a népszámlálás kolozsvári sikerére, akkor gondoljunk csak a fent idézett 131. cikkre: ha egyszer a nyelvi jogokat elnyerjük, akkor azokat már sohasem veszíthetjük el, arányunktól függetlenül. Legalábbis amíg ennek a törvénynek ez a cikkelye érvényben van.