A miafasz szintjén, hogy értsétek

A MÁÉRT jelentőségét jól szemlélteti az a tény, hogy szerkesztőségi ülésen a kollégák kétharmadának meg kellett magyarázni, mi a bánat a MÁÉRT.



A kollégák a magyarázat ellenére nehezen mentek abba bele, hogy megeresszünk egy laza pénteki eszmefuttatást arról, hogy a „Kárpát-medencei” (csonka Magyarország nem ország!) politikusok, vagyis azok a fickók, akik fontosnak, megkerülhetetlennek és zsarolóképesnek tartják magukat (fogalmazzunk szakszerűen: akiknek a tárgyalási potenciálja kemény), egy asztalhoz ültek Budapesten.

A kollégák szerint – bocsánat a lazázó, nívótlan, elcsépelt fogalmazásmódjukért, link egy banda –

miezafaszság,

van ennél sokkal fontosabb és izgalmasabb téma a „Kárpát-medencében” (a viharos biliben). A kollégáknak nyilván igazuk van (különösképpen Ufónak, akinek mindig igaza van). Így nem követem el a parasztvakítást (parasztok!), nem magyarázom el a Kárpát-medencei egyeztetések különös történetét Árpád apánktól, de legalábbis Antall Józseftől és Horn Gyulától a mosolyszünetekkel, az asztal alatti és fölötti alkukkal, a nemzetegyesítésnek nevezett határon átüzengetéssel.

Hagyjuk meg a kollégákat abban a boldog állapotban, hogy számukra nem mond semmit az egyre üresebb nemzetpolitikai rizsa, és megengedhetik maguknak, hogy fogalmuk se legyen, kik a különböző mozaikszavakból álló szervezetek élén álló emberek. Továbbá fejezzük ki abbéli reményünket, hogy még nagyon sok hozzájuk hasonló, politikailag lelkiszegény él. A Kárpát-medencében, hát hol máshol?

Lassan oda jutunk, hogy a magyar kormány és az úgynevezett kisebbségi szervezetek átminősülnek zártkörű, de amatőr klubokká, akik jól magukra zárják az ajtókat, senki sem tudja,

mi zajlik a paravánok mögött, a kisajátított homokozókban.


Kivéve, ha kiszaladnak kunyerálni az IMF-hez, amikor nagy baj van, de hát ilyenek ezek a gyerekek. Durcáskodnak, aztán kunyerálnak. Mindazonáltal emlékeztetnünk kell a kedves kollégákat, hogy a politikai homokozóban olyasmik is történhetnek (ha egy kicsit nem figyelünk oda), ami a politikai karanténon kívül is fájhat. A politikai amatőrök sokba kerülnek.

Most például az van, hogy a magyar kormány a MÁÉRT-on (ne törődjetek a betűszóval) mondja meg, hogy ki kaphat babaruhát – a Kárpát-medencében –, és ki nem. Akit a macskaasztalhoz engednek, az kap homokpogácsát, akit meg nem, az nem kap.

Az elmúlt napokban szinte mindenki kapott babaruhát, aki a kapufélfájára krétával felírta, hogy kisebbségi érdekképviselet, kivéve a Híd-Most szlovákiai szervezetét. Nekik az a bűnük, hogy profik, tudtak szövetkezni a szlovák politika szövetkezésre érdemes felével, ezért Budapestről azonnal megüzenték nekik, hogy nem eléggé magyarok.

Mert az eléggé magyarok önmagukkal büntetik magukat, azért.


A legutóbbi közös mesedélután legérdemesebb fordulata az volt, hogy – mint ahogyan az a gyerekeknél lenni szokott – az eddigi janik csak a hátsósorban kaptak helyet, és kiengedték a büntiből azokat, akiket eddig a sarokba küldtek. Most Kelemen Hunort szerette Orbán Viktor és nem Tőkés Lászlót. Az RMDSZ elnöke rögtön le is nyilatkozta, hogy nem is beszélgettek szeretetről. Nem há, kis huncut.

Erdélyből meg sem hívták az évek óta dérrel dúrral toborzott Erdélyi Magyar Néppártot, csak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot. Van-e különbség a két társaság között? Ki tudja? Ki érti? A lényeg az, hogy aki odafigyelt (nem ti, kedves politikailag lelkiszegény és boldog kollégák), az utóbbi években csak azt hallhatta, hogy mennyire nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen új néppárt.

És hogy ha majd lesz néppárt, akkor minden jobb lesz (akinél a pártpecsét, az a nyerő, foglalta össze a szabályokat gyermeki egyszerűséggel Toró T. Tibor). Aztán lett párt (sok-sok veszekedés és addvisszaababaruhámat után), és mégse lett jobb.  Olyannyira nem lett jobb, hogy erre már a Fidesz is rájött, és saját kreatúráját kezdte mellőzni. (Ha bekakálsz a gatyusba, kend szépen a falra.)


És hogy ez a miezafaszság miért kéne érdekeljen

benneteket, kedves kollégák? Mert ez a miezafaszság rengeteg pénzbe, energiába, konfliktusba került, és ez közvetlenül a mi életünket is befolyásolta. Amíg ez a párttoborzás tartott, addig még tényleg bízhattunk benne, hogy lesz javulás, valami homokozón kívüli profizmus is jut majd nekünk. A mérleg azonban úgy áll, hogy az új párt meglett, de használhatatlan, a régi párt, ami nem párt, mert RMDSZ, az meg pont olyan, mint volt. Csak még gyengébb, mert új szövetségesei évekig szivatták.

Oda a remény a változásra, és ezt az esélyt a MÁÉRT-en meghonosodott erőfitogtatás, beszólás, leosztás miatt veszthettük el. Értékes évek mentek el azzal, hogy a Kövér László, Németh Zsolt , Tőkés László nevű, erősnek látszó politikai kiskorúak a külön utakról, politikai többszólamúságról szavaltak, bírálták az RMDSZ egyeduralmát. És miért? Azért, hogy most kórusban énekeljék az egységszólamot, pont úgy,

mintha Markó Béla vezényelné a kisdobos különítményt.


Most ott tartunk, mint 2010 tavaszán, a Fidesz-kormány homokozóba lépése idején, csak sokkal kevesebb a pénz, és mindenki hülyét csinált magából. Az RMDSZ-szel is felmosták a padlót ahhoz, hogy most Orbán Viktor és Kelemen Hunor közösen csináljon – már bocsánat a fordulatért, de maradjunk a miafasz szintjén, hogy értsétek – segget a szájából.

És ha valaki olyasmiket mond nektek, hogy nemzetpolitikai stratégia, kettős állampolgárság, Mikó-terv, akkor ugyanúgy ne figyeljetek oda, mint ahogy ezt eddig is tettétek, mert mindezek nem jelentenek semmit. Fogalmunk sincs, mi az a nemzet, a stratégiánk a stratégiagyártás, első, másod- és harmadállampolgárságunkkal is kitörölhetjük, egyetlen valódi tervünk a tervtelenség.

Itt állunk egy izmosabb köpésre a választásoktól, a játszóterünk meg tele van saját számháborúnk politikai hulláival. Rajtunk röhög a Kárpát-medence.