Álmodok egy Erdélyt

Álmodok egy Erdélyt, ahol a nacionalizmus rossz emlék. Ahol már csak a történelemkönyvekből tudják a gyerekeink, hogy milyen értelmetlen is volt, hogy az őseik képesek voltak egymás ellen fordulni előbb fegyverrel, majd a politikában vagy ifjúsági szervezetekben csak azért, hogy ki tehesse ki a színes zászlóját a hivatalra, kinek a nyelvén szóljon a himnusz, vagy hogy ki törölhesse, torzíthassa jobban a másik történelmét, örökségét.



Álmodok egy Erdélyt, ahol a politika arról szól, miként szervezhető jobbá a társadalmunk, az életünk, miként osztható be hatékonyabban a közpénz. Egy olyan politikát álmodok, amelyből hiányzik a nacionalizmus, a vallásos álszentség, diszkrimináció, a személyeskedés, a lejáratás, az utcaszéli beszédmód.


Ahol a kommunikációs verseny nem arról szól,

hogy a jobbnál ki szélsőbbjobb, ki a nagyobb autonomista úgy, hogy fogalma sincs, miről beszél, hanem arról, hogy ki miként tudná jobban működtetni ezt a döcögő államot és annak önkormányzatait.

Álmodok egy Erdélyt, ahol nincs kisebbségi vagy többségi politizálás. Olyan Erdélyt akarok, ahol a kisebbségi, nyelvi jogok teljeskörűen biztosítottak, ahol már felesleges etnikai politizálásban gondolkodni, ahol nem kell a kétnyelvűségért bíróságra menni, hisz alkotmányosan garantált kulturális és területi autonómiákban élnek a kisebbségek. Ilyen Erdélyben kisebbségen belüli háború sincs,

az etnobiznisz értelmetlenné válik.


Álmodok egy Erdélyt, ahol a történelem egy és ugyanaz mindenkinek, nem két vagy több párhuzamos történelemben felnőtt emberek osztoznak ezen az országon. Olyan történelmet álmodom, amelyet közösen írtunk meg, kisebbség és többség, amelyben mind megtaláljuk a helyünket, amelyből kitöröltek minden olyan emléket, amikor egymás ellen fordultunk, és kiemeltek minden olyat, amelyben együttműködtünk.

Álmodok egy Erdélyt, ahol az én nemzeti ünnepem nem a te gyásznapod, ahol az én nemzeti hősöm nem a te gyilkosod. Közös nemzeti ünnepeket álmodok, amelyekre mindannyian jó szívvel tudunk kimenni, és

valóban ünnepelni tudunk, nem gyászolni.


Álmodok egy Erdélyt, amelyben a román állam csak egy keret, nem etnikai, nemzetállami, hanem csupán jogi, államszervezési. Egy olyan keret, amelyet mindannyian fel tudunk vállalni, mi kisebbségiek is. Álmodok egy Erdélyt, amelyben lojálisak tudunk lenni a román államhoz, és ha román-magyar meccs van, akkor őszintén annak a csapatnak tudunk drukkolni, amelyben saját országtársaink játszanak.

Álmodok egy Erdélyt, ahol nem a múltban akarunk újra és újra élni, nem a múltat akarjuk szalonképessé reciklálni, hanem a jelent tesszük olyanná, hogy a jövőben büszkék lehessünk rá. A múlt nem hozható vissza, de a jelen elrontható.

Álmodok egy Erdélyt, ahol sem budapesti sem bukaresti sovén kalandort fogadni nem fogunk, nem akarunk. Nem látjuk majd szívesen, nem ünnepeljük sem a pesti gőgőst, aki úgy jön ide mint a volt gyarmatára, sem a bukaresti arrogánst, aki

úgy jön ide, mint az aktuális gyarmatára.


Álmodok egy Erdélyt, ahol nincs romakérdés. Álmodok egy Erdélyt, ahol a romaintegráció nem  elvont tudományos diskurzus, több száz eurós konferenciaprojekt, amiből néhányan jól megélnek, a kormány elkönyvelheti Brüsszel felé, Brüsszel elkönyvelheti a sajtó felé, de a gettóban élőkön semmit sem segít. Ahol a romaintegráció nem az etnikai asszimilációról, hanem a társadalmi alapértékrend elsajátításáról szól.

Álmodok egy Erdélyt, ahol nincs diszkrimináció, ahol nincsen elítélt vagy akárcsak „kinézett” csoport, ahol ugyanolyan elfogadott és teljes körű társadalmi életet tud élni egy cigány, ateista, könnyűdrog-fogyasztó vagy éppen homoszexuális.

Álmodok egy Erdélyt, ahol minden egyes politikai gondolat pontosan olyan legitim, mint a másik,  amíg nem sért törvényt. Olyan Erdélyt álmodok, ahol nem jobb vagy bal revanskorszakok váltják egymást, amelyek – ha tehetik – törlik a másik múltját, örökségét, hatását, eredményeit, hanem elfogadják, hogy minden egyes korban voltak kedvezményezettek és elnyomottak.

Főleg pedig azt értik meg, hogy a jelenben mindenkinek kedvezményezettnek kell lennie. Pont olyan legitimnek kell lennie Erdélyben a baloldali, jobboldali, liberális vagy konzervatív véleményeknek. Álmodok egy Erdélyt, ahol

az egyházak megtalálják a helyüket a modern társadalomban.


Egy olyan Erdélyt, ahol mitológiák lehetetlen visszaerőszakolása helyett társadalomszervezéssel foglalkoznak, közösségi munkát végeznek, vidékfejlesztéssel, szociális tevékenységekkel kerülnek a lapok címoldalára, nem pedofíl botrányokkal vagy adócsalással, ingatlanjaikat pedig valóban a közösségeik hasznára fordítják, és nem jól működő iskolák szétrombolására vagy bizniszelésre.

Álmodok egy Erdélyt, amely nem a középkori templomépítő hevülettel dicsekszik, hanem a jelenkori infrastruktúrát építő munkával. Álmodok egy Erdélyt, ahol templomok helyett autópályák, kórházak és iskolák épülnek, ahol nem román vagy magyar betontemplomokba fektetünk, amelyekre 10-20 éven belül amúgy is lakatot kell tenni, hanem arra, ami valóban hasznos.

Álmodok egy Erdélyt, ahol a városokban és falvakban a tisztaság, a rendezettség, a térrendezés alapvető igény. Olyan közösségeket akarok, ahol tudják, hogy a helység képe, ápoltsága,

az otthonérzet a részletekben bújik meg.


Olyan Erdélyt akarok, ahol a sár és a por csupán emlék. Ahol a vidék nem halott, és nem haldoklik. Olyan Erdélyt, ahol csak azok a falvak maradtak meg, amelyek fenntarthatóak, de azok jól néznek ki, ápoltak, gazdagok, kertváros jellegűek. Nem a középkort idézik, hanem a jelen Nyugat-Európáját.

Olyan mezőgazdaságot álmodok amely újra egységesített területeken, modern eszközökkel, környezetkímélő módon folyik.

Álmodok egy Erdélyt, ahol egy munkahely nem 16 urambátyámos telefonhívásba kerül, ahol nem a komaság jelenti a szakmai felkészültséget, nem családnévért osztják az állami munkahelyeket. Ahol

nem az számít, hogy kinek vagy a kije, hanem kiből mi lehet.


Álmodok egy Erdélyt, ahol a választások vagy a közpénz elköltése nem csupán a korrupció egyik válfaja. Ahol úgy is tisztségbe lehet kerülni, hogy nem kötelez le valamelyik nagyvállalkozó vagy a téged kinevező politikus.

Álmodok egy Erdélyt, ahol az oktatás az abszolút prioritás. Ahol mindenkinek világos, hogy a legkönnyebb, legolcsóbb, leghatékonyabb, gyakorlatilag az egyetlen felzárkózási lehetőségünk az oktatás teljes modernizálása, rendes finanszírozása. Egy olyan országot, ahol nem hősök tartják életben a rendszert, mert a rendszer nem hősies, csak mindennapi erőfeszítést igényel. Mindenkitől egyformán.

Álmodok egy Erdélyt, ahol a kuruzslóknak nincs keresnivalójuk, legyenek azok vallási, multileveles vagy egészségügyi bizniszelők, mert senki sem veszi őket komolyan. Az állam nem támogatja vagy engedélyezi őket, amíg valódi, tudományos bizonyítékkal nem tudnak szolgálni a hatékonyságukról.

Nem maradhatunk Európa irracionális szemétdombja.


Álmodok egy Erdélyt, amelynek fővárosa közös büszkeségünk etnikai viszályok, táblás hisztik nélkül. Olyan Kolozsvárt akarok, ahol a kétnyelvűség a normalitás, ahol elképzelhetetlen, hogy az önkormányzatnak bármiben is úgy intézkedjen, hogy az egyik vagy másik etnikai közösséget megsértse. Olyan Kolozsvárt is álmodok, amelyet a magyarok sem idegenítenek el maguktól, csak mert nem olyan már, mint 30-60-100 éve, hanem inkább részévé válnak, kiépítik saját helyüket benne.

Álmodok egy Erdélyt, ahol az Európai Unió nem távoli, hideg bürokratarendszer, amely érthetetlen és elfogadhatatlan, amikor szabályokat követel meg, de szerethető, ha pénzt ad. Az EU évszázadok óta a legnagyobb felzárkózási lehetősége ennek a régiónak, feltéve ha populista lózungok helyett valóban utánanézünk, hogy mit, hogyan lehet és kell tenni vele.

Álmodok egy Erdélyt, amely nemcsak a politikai kommunikációs bombákban nevezhető a kelet Svájcának, hanem minden kis részlete ebbe az irányba tolja el: a külföldre árasztott imázsától az ide érkező turista tapasztalatain át az erdélyiek itthoni mindennapjáig.

Egy ilyen Erdély most még inkább álom. Mondhatni utópia. De nem kell annak lennie.

Czika Tihamér ezzel a cikkel búcsúzik állandó rovatától, a Bedarálótól.