Amatőrök, tolvajok, maffiózók

Az utóbbi másfél évben teljesen megfordult a közhangulat Romániában. A 2006-2008. közötti optimizmust mély pesszimizmus váltotta fel. Újra észrevesszük a súlyos hibákat az államszervezésben.

Mintha az a pár éves felívelő korszak nem is létezett volna. Újra onnan folytatjuk, ahol a kilencvenes évek végén abbahagytuk.

fotó: Horváth István

Valójában a kétezres évek – nagyjából hitelből történt – építkezésének évei sem változtattak komolyan az országvezetés strukturális hibáin. Ezek velünk vannak a rendszerváltás óta, és egyáltalán nem néz úgy ki, hogy egyhamar eltűnnének. Sőt.

Tíz dolog, amely nagy mértékben akadályozza Románia fejlődését. Nem feltétlenül fontossági sorrendben.

1. Az oktatás alulfinanszírozása

A minőségi oktatás az egyetlen út, hogy az ország lakosságát és az államszervezést menedékesen felzárkóztassuk a fejlett nyugati államok szintjére. Csak több felkészült és felelősségteljes emberrel lehet jól működő államszervezést létrehozni. Ehhez meg a régi mutyizós reflexek, a félműveltség, a felkészületlenség levetkőzésére van szükség.

A középkorúakat és az időseket már nem lehet megváltoztatni. A fiatalokkal még van esélyünk. De ehhez masszívan be kellene fektetni az oktatás minőségének a növelésébe, nemcsak városon, hanem vidéken is. Sajnos az oktatás csupán politikai szlogenek szintjén prioritás, költségvetésileg sokkal inkább teher. Pedig ez az egyetlen esélyünk.

2. A kutatás és fejlesztés lemészárlása

A tudományos kutatás kórosan alúlfinaszírozott. A 2009-ben megszabott költségvetési arány, a GDP 0,18 százaléka legfeljebb a fizetések fenntartására volt elég. Leállítottak több működő kutatási programot, és az összeg nem tudta fedezni a több éve felgyűlt adósságokat sem. Eközben az európai átlag 2 százalék körül mozog, az EU 2020 stratégia pedig tagországonként legalább 3 százalékot kér.

Miközben a hazai szürke állomány megbecsült és lehetőségekkel teli munkahelyek híján a nyugati egyetemeket és központokat duzzasztja, a mi politikusainkat a kutatás egyetlen területe érdekli: hogyan húzzanak profitot a megszűnő intézetek központi ingatlanjainak elsumákolt magánosításából.

Itt, Európa közepén válunk harmadik világ szintű, összeszerelő országgá, végérvényesen beskatulyázva magunkat a technológiai gyarmat állapotába.

3. Az egyházak feneketlen zsákja

Miközben az oktatásra és kutatásra nem jut pénz, a semmiféle fejlődést nem hozó egyházakba ömlik. Sok száz felújított vagy újonnan épített, masszív kolostor és templom árnyékában áll a 19. századi körülmények között működő falusi iskola, a lepattant kórház, a csatornázás és aszfaltozás hiánya miatt használhatatlan országút. Az egyházaknak különösen választási években kiutalt hatalmas költségvetési tételek állandóan csak nőttek.

Oda tettük a pénzt, ahonnan semmi olyan nem jön vissza, ami bármiben segítené az ország felzárkózását a fejlett világhoz. Sőt, épp ellenkezőleg. Miközben Európa nagy részében a gyors ütemű szekularizációnak köszönhetően a közgondolkodás egyre jobban racionálissá, toleránssá, tudomány-alapúvá válik, addig mi időből kiesett, bronzkori hitvilágok erőszakos fenntartásába fektetünk közpénzeket.

4. A magánszféra stimulálásának a szinte teljes hiánya

A kétezres évek elején, közepén létező kis- és középvállalkozásokat támogató rendszerek nagyobb része mára megszűnt. Jött helyette egy súlyosabb adóteher, agresszívebb adóhivatal, néhol pedig újra burjánzó bürokrácia. Adókedvezmények alig, befektető-stimulensek pedig csak diskurzusok szintjén léteznek már.

Még az egyetlen valódi ütőkártyánkat, az olcsó munkaerőt is legyengítették az egyre nagyobb járulékterhekkel. Oda jutottunk, hogy a járulékok szinte elérik a nettó fizetés összegét, így egy legálisan felvevő munkaadó majdnem ugyanannyit ad az államnak, mint amennyit az alkalmazottnak.

A meggondolatlan adóügyi változtatások csak még jobban összezavarják az így is könyvelési művészként működő vállalkozókat. Az állam elvenni szeret, viszont fizetni nem. Több hónapos vagy akár éves adósságokra várnak cégek az államtól, amelyek blokkolják a kifizetési láncokat, lefagyasztva a piacot.

Mindeközben az állam még elszippantja azt a kevés hitelt is a magánbankoktól, amit ezek még a piacra dobnának. Kétségtelen, hogy válságban az állam mindenütt többet vesz el, de nem esztelenül és nem ilyen gyilkos mértékben.

5. A közlekedési infrastruktúra fejlesztésének szinte teljes leállítása

Hosszú késéssel fejezik be az észak-erdélyi autópálya első 52 kilométerét novemberben, ha egyáltalán befejezik addig. A többi több száz kilométerre egyelőre kilátás sincs. Ahogy sok más autópálya-projekt esetében sem, ahol a munkálatok leálltak, vagy el sem kezdődtek.

Vasúti sínjeink legnagyobb része kicserélésre, modernizálásra szorul. Jelenlegi állapotukban az utóbbi években vásárolt új szerelvények is csak egyre lassabbak lesznek, ahelyett, hogy gyorsulnának. Repülőterek tekintetében talán jobban állunk, de amíg nem épülnek fel az autópályák legalább a legfontosabb korridorokon, illetve nem modernizálódnak a vasútvonalak, ez az ország komoly fejlődésre nem lesz képes.

A közlekedési infrastruktúra fejlesztése nagyon későn indult meg Romániában, a kormányzat érdeklődése pedig itt is elsősorban a gyanús szerződésekkel elcsórható államvagyonról szól.

6. A mezőgazdaság leépítése

Ezen a területen az ország tökönszúrása a rendszerváltás után egyből elkezdődött, amikor a múltbéli nosztalgiáktól hajtva az állam nadrágszíj-parcellákra osztotta a mezőgazdasági termelésre alkalmas területek nagy részét. A mezőgazdasági termelés ekkora már fejlett társadalmakban rég ipari szinten folyt, teljesen gépesítetten, és a lakosságnak csupán néhány százalékát foglalkoztatta.

Szakemberek egy része már akkor látta, hogy ez a félfeudális földosztás visszafejlődést fog jelenteni. Megoldás talán az lett volna, hogy csupán papíron adni vissza a földeket a régi tulajdonosoknak, majd a kommunista korszakban elkezdett gépesítést, modernizálást folytatni lehetett volna akár állami vagy még inkább privatizált farmokon.

Jelen pillanatban farmok beindítására hazai tőke nem nagyon van, külföldi befektetők előtt meg hiába ott a jó minőségű föld és az olcsó vidéki munkaerő, a földek tulajdonjogi felaprózottsága legtöbb helyen lehetetlenné teszi nagy farmok létrehozását. Mennek inkább Ukrajnába. Kivételek persze vannak, de sajnos ezek kivételek, nem a szabály.

Jöhet tehát a gabona-, zöldség- és gyümölcsimport. Egy olyan országban, amely nettó exportőr lehetne a területen, ha versenyképes módon tudná megművelni saját mezőgazdasági területeit. Költünk, ahelyett hogy keresnénk. A mezőgazdasági termelés megszűnését pedig nem helyettesíti más munkahelyteremtés, így a falvak jó része lakhatatlanná válik.

7. Az EU-s pénzalapok gyenge lehívása

Kevés az az ágazat, ahol az EU-s forrásokat sikeresen le tudta hívni az ország, nemcsak a csatlakozás utáni strukturális alapokból, hanem a 2007 előtti előcsatlakozási alapokból. Ebben elsősorban a kaotikusan, állandó késésben és ellentmondások közepette működő állami kezelőszervek a hibásak.

Több területen még akkor képezték az alapokkal foglalkozó hivatalnokokat, amikor már kiírták a pályázatokat. Mindenki, aki tapasztalatot szerzett EU-s pályázatokkal, jól tudja, hogy mekkora a fejetlenség, mennyire képtelenek válaszolni regionális vagy megyei szinten a megváltó bukaresti telefonhívás nélkül. De gyakran még ekkor sem tudják, hogy mi a teendő, hisz nem ritkán a minisztériumban sem látták előre a gondokat.

Az EU-s források népszerűsítése is sok kívánnivalót hagy maga után. Annyira nem tájékoztatták a vállalkozókat, hogy manapság egy EU-s pályázat a tanácsadó cégek privilégiuma lett: megértése, megírása, leadása majd elszámolása jórészt az ilyen cégek szűk rétege által (többé-kevésbé) ismert, kódolt módon és nyelven történik. Nettó befizetők lettünk az EU költségvetésébe. Ugyanúgy, mint a németek vagy a svédek.

8. A közpénzek elharácsolása közbeszerzésekkel

Az egész állami és helyi közigazgatás-szervezési rendszer egyik legnagyobb rákfenéje a közbeszerzési csalások elburjánzása. A kivétel manapság már az, ha olyan közbeszerzésre jelentkezünk, ahol nincs előre leegyeztetve a nyertes, ahol nem egyeztek meg előre a nyertes árban, vagy nem kifejezetten az egyik pályázóra szabták a feladatfüzetet. Havonta százával ömlenek a médiában a közbeszerzési botrányok helyi és állami szinten egyaránt.

A többszörösen túlárazott munkák, elcsalt procedúrák célja mindig ugyanaz: közpénzt juttatni a politikai klientúrának. Azoknak a cégeknek amelyek aztán majd a kampányban meghálálják a „jótettet”. A még meglévő szűkös állami vagyon így folyik át a mi adónkból a közbeszerzést megnyert cégvezető villájába, majd választási plakátra.

A legszomorúbb, hogy mindez népszokássá vált, senki sem csodálkozik már, senki sem avatkozik bele, normálisnak tartjuk. Nincsenek jogi és politikai következményei ennek az intézményesült lopásnak. Minden sajtóbotrány három napig tart, aztán marad minden a régiben. Ha pedig nincs közpénz, nincs forrás a fenti pontokban vázolt problémák enyhítésére sem.

9. A közintézmények vezetésének teljes átpolitizálása

Hogy a fent említett közbeszerzési csalások még simábban menjenek, sikerült az utóbbi húsz évben egy olyan beteg rendszert kiépíteni, ahol már nemcsak a vízvállalat, az energiatermelő vállalat vagy éppen munkaügy vezetőjét (az sem normális), hanem a kórházak és iskolák vezetőit is a helyi vagy országos szinten éppen kormányzó pártok jelölik ki.

Eleve káros egy demokráciának, ha olyan hatalmi egyensúlypontok vezetőségét pártok töltik fel, mint például az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék vagy a köztévé és rádió. De ami nálunk már helyi szinten is zajlik, az a harmadik világ államaiban működő, legprimitívebb törzsi világot, klánosodást hozta el.

Olyan rendszer ez, ahol nem számít sem a szakmai jártasság, sem a tapasztalat, sem a rátermettség, csupán a pártkönyv és a pártlojalitás. Kvázi csodaszámba kezd menni, ha egy helyi vagy országos közintézmény élére valóban rátermett, profi menedzser kerül. A jogállam és a demokráciai alapjait rothasztja az is, hogy a harmadik hatalmi ág, az igazságügy és sokak szerint a negyedik, a sajtó sem mentes ezen érdekcsoportok befolyásától.

10. A politikai kontraszelekció

Ha van a fentieknek gyökere, akkor az a helyi és országos szintű politikai vezető réteg középszerűsége, nem ritkán teljes amatőrsége és felelőtlensége.

A fenti pontból egyértelmű, hogy ma már a politikákat, a közpénzek felhasználását, az állami intézmények menedzsmentjét pártkatonák végzik minden szinten. Ebből következően tehát nagyon fontos, hogy a pártokon belül milyen emberek milyen rekrutációs módszerekkel kerülnek ezekbe a pozíciókba. A régi arcok nagyobb része évtizedek óta a legfelsőbb vezetésben van, az új arcok bekerülése pedig a régiekhez való lojalitáseskühöz kötött. Ez nemcsak végrehajtási függőséget jelent, hanem a régi politizálási technikákhoz való teljes alkalmazkodást is.

Az a fiatal, pozícióba került politikus, amely ellenáll egy-egy idősek által kért közpénzeltérítésnek, hamar kirázódik a rendszerből. Legtöbbször ez elő sem fordul, hisz a fiatal politikus demokrácia-kultúrája sem jobb, mint a vezetőié, hisz ha jobb, eleve nem képes megkötni azokat a kompromisszumokat, amelyek pozícióba juttathatják. A tájékozott és elveihez hű jelölt kezdeti lelkes, ártatlan periódusa után elmegy a magánszférába vagy kivándorol.

Így a román társadalmat teljes mértékben vezető politikai pártok elsősorban gazdasági érdekek által mozgatott maffiacsoportokká alakultak, ahol már nem lehet eldönteni, hogy ki az állam, és a ki a bűnöző, ki politikus, és ki a nagyvállalkozó, ki a titkosszolgálati ügynök, és ki a nép képviselője. Túlzás talán Romániát maffiaállamnak nevezni, hisz korrupció és klánosodás mindenütt van (persze nyugaton messze nem ilyen mértékű), de talán pontosan olyan túlzás egyelőre demokratikus jogállamnak is hívni.

Érdemes egy ilyen államban leélni egy életet vagy sem?

Milyen mértékben és milyen időtávban várható olyan fokú javulás, hogy mégis megérje várni? Döntse el mindenki maga.