Amivel tartozunk Magyarországnak
Magyarország inog, és ez teljesen átírja az erdélyi magyar politikát. Köt minket a betyárbecsület.
Még néhány hónappal ezelőtt az volt a hír, hogy Orbán Viktor többet tárgyalt Kelemen Hunorral Tusványoson a színfalak mögött, mint amennyit parolázott a színpadon Tőkés Lászlóval. Az erdélyi magyar pártok, szervezetek siettek dörgölőzni, kiegyezni, vagy legalább meg nem támadási szerződést kicsikarni.
Mentsük meg? | Fotó: Szabó Tünde
Magyarország az erős és erőszakos ország mimikrijét
vette magára, és mindenki attól reszketett, hogy kinek mennyi pénz jut, és ha már pénz nem jut, legalább nem szúrja-e valaki hátba. (Abból a pénzből vásárolt bicskával, amit Magyarországról küldtek.)
Azóta sok minden megváltozott. Egyrészt – be kellett ismerni – Magyarország nagyon szegény ország, így nem küldtek olyan túl sok pénzt még azoknak sem, akiket az udvar a kegyeibe fogadott. Éles bicskákra legalábbis nem futotta.
Most már Orbán Viktor sem hír.
Kézfogása nem hogy nem érték, de vele parolázni több mint kínos. Nem más, mint egy kellemetlenné vált, levitézlett szereplő, a magyarországi politikai, gazdasági válság védjegye.
Erdélyben az elmúlt hónapokban tudomásul kellett venni, hogy az eddigi nemzetpolitikai intézkedések, intézmények (például a Bethlen Gábor Alap, a támogatási rendszer) végleg megadták magukat. Új gondolat, új terv nincs, a régit pedig nem érdemes fenntartani, és nem is képes erre a kormány.
Nemzetpolitika – a nemzeti kormány idején – nincs.
Mondhatjuk, hogy ez a legkevesebb, sőt a legörvendetesebb fejlemény. A bukás hosszú távon rendkívül eredményes következménye, hogy a magyarországi belpolitikai válság nem gyűrűzik tovább a határon, nem alakítja (mert nem képes rá) saját képére a Fidesz az erdélyi magyar szervezeteket. Nemzetpolitika címén nem folyik a konfliktus export. De sajnos a mostani történéseknek nem ez az igazi tétje.
Magyarország, a Magyar Köztársaság az alkotmányozás örve alatt alkotmányos válságba jutott. Pénzügyileg a padlón van. Kiteljesedett a politikai primitivizmus kora. Elrettentő példává vált a nemzetközi politikai életben. És amíg ez csak a magyar kormányt sújtja, addig mondhatjuk, hogy úgy kell neki. Amíg ez csak a magyar ellenzéket állítja feladatok elé, addig mondhatjuk, hogy oldják meg.
A válság azonban eléri az egész magyar társadalmat,
kikezdi a magyar kultúrát, meghatározza azt, ahogyan a magyarokról beszélnek, gondolkodnak világszerte. Olyan helyzet állt elő, amikor az erdélyi magyar politikának a magyar nemzetközösség nevében (mint a Magyarország határain kívüli legszélesebb, legerősebb és legbefolyásosabb szerveződésnek) át kell vállalnia a magyar kormány által el nem végzett feladatokat.
Eddig az együttműködés lehetőségét, a kompromisszumok tovább szélesíthető határát keresték az erdélyiek a magyar kormánnyal, most azonban nincs más út, csak a szembefordulás, ha nem akarunk cinkosaivá válni a válság elmélyítőinek és fenntartóinak.
Az erdélyi magyar politikusok tartoznak
a Magyar Köztársaságnak, a nemzeti szolidaritásnak azzal, hogy a visszaélések, a jogtalanságok ellen felszólalnak a nemzetközi fórumokon. Felelősek az erdélyi magyar szakmai szervezetek a magyar kulturális intézmények széteséséért, a magyar sajtót ért sérelmekért, a megalázott, kirúgott, lefokozott magyar kollégák, emberek sorsáért.
Új szervezeti struktúrára, új stratégiára, új közösségképre van szükség. Új, eddiginél sokkal jelentősebb feladatot kap a hazai nyilvánosság: itt ugyanis szólhat az, ami Magyarországon már nem kap teret. Más értelmet nyer a „határon túliság”, mert most
Magyarország ment el minden határokon túlra.
Nem utolsó sorban felelősek vagyunk az új nemzetpolitika létrehozásáért, képviseletéért, működtetéséért. Ha Budapesten nem működik a parlamentáris demokrácia, ha nincs elég pénz, nincs kormányzati akarat és tudás a magyar kultúra fenntartására, akkor itt kell mandátumot és pénzt szerezni. Minél több mandátumot, minél jelentősebb nemzetközi politikai befolyást és minél több pénzt.
Magyarország megcsökött, Erdélynek pedig fel kell nőnie. 2012 a kényszerérés kora.
