Aztán kilépsz az ajtón

Kis falu, alig 100-200 lakosa ha van. Nagyobb részük idős, román vagy magyar, talán egy-két szász. Van pár fiatal is, de ők is készülnek kivándorolni. Jobban áll a roma közösség, ott nagy a család, sok gyerekkel. A megszűnés előtt álló elemi iskolába már szinte csak roma gyerekek járnak. De lehet, ők is jövőtől a községközpontba fognak járni, hisz valószínű, hogy az iskolát bezárják anyagi okok miatt.

Az egyetlen működő állami hivatal

a faluban a posta, de azt mondják, talán azt is bezárják jövőre. A faluba vezető utat létezése óta először leaszfaltozták, kikerült a nagy kék üdvözlőtábla is, de az idejövő autók száma mégsem nőtt. A választási kampány előtt újrafestették a kultúrotthont, ahol talán öt éve volt utoljára esküvő. Már vagy húsz éve nincs orvosi rendelő, a községi orvos is ritkán jár ide. Nem érdekli.

Laurentiu Diaconu-Colintineanu: Satul de pe faţa nevăzută a României [Hotnews.ro]

A földeket alig műveli valaki. Az etnikailag többségi lakosság – amely nemsokára kisebbségivé válik – nagyon megöregedett. Néhány gazda művel még egy kevés földet. Több a szekér, mint ‘89 előtt, alig van már traktor. A romáknak általában nincsenek földjeik, bár néhányan bérelnek, dolgozzák, tartanak állatokat. Néhányan napszámoznak, bár lassan nincs akinek. Többen külföldön vannak, mások csak tengődnek. A segély a köldökzsinór, a postás a havonta eljövő megváltó.

A falu közösségi hálózata lassan szétesett. Eltűntek a régi szokások, eltűntek a státusok, eltűntek rangsorok a templomi padokban is. Már mindegy, ki hová ül, annyi hely van, hogy akár feküdni is lehetne. Ma már egymás vállát fogja a volt kulák és a volt kollektív-elnök. Több a közös emlékük, mint bárki mással a kocsmában.

Nincs nagygazda, nincs kisgazda. Nincs gazda.

A magyar vagy szász pap (református, katolikus, evangélikus) nagyon pesszimista, egyedül érzi magát, magatehetetlennek. Az önkormányzattal civakodik, a központi politikából kiábrándult. Egy keresztelője volt és hét temetése az idén. És szinte minden évben, amióta kihelyezték. Az egyetlen kapcsolata a civilizációval, amikor itthon van, az internet. Azon lóg, amennyit csak tud.

A presbiterek is tudják már: néhány év, és a tiszteletes úr is csak szórványlelkészként fog havonta egyszer idejárni. Mi lesz a templommal? Műemléknek műemlék, de nem olyan különleges, hogy a turisták idejöjjenek. Van még vagy ötven hasonló a vidéken, néhány közülük még érdekesebb is, mint ez.

Csattanhat valaha lakat egy románkori templomajtón?

A falunak izgalmas a története, emlékek a tatárjárástól Mátyás koráig, 1848-tól a második világháborúig. Ott van továbbá a legenda a tóról, a mese a szőlőhegyről, az ének a házasság előtt magát odaadó leányról és a tánc a frontra induló bakákról. Tudja még ezeket valaki? Kellenek ezek valakinek a kereskedelmi tévék ingerpörgésében?

Fotók: Egyed Ufó Zoltán

Ott ülnek a polcon a megsárgult, megbarnult fotók a harmincas, ötvenes évekből, hatvanas évekből. Akkor volt élet, volt fiatalság, volt szerelem a patak mellett, szemezés a templomban vasárnap, feszültség a legények között a bálban. Állt a bál.

Már az a diszkó sincs már meg, amit tíz évvel ezelőtt azok szerveztek a kultúrotthonban, akik most Spanyolországban dolgoznak. Csak az egyetlen kocsma működik. Oda sem jár már az ember, hisz lassan alig van akivel beszélgetnie.

Univerzális történet ez

Szinte bármelyik szegényebb, elnéptelenedő, nem községközpont faluról le lehetne ezeket írni. Százával vannak ilyenek Erdélyben, különösen a volt Szászföldön, ahonnan a szászok tűntek el, és hagytak bedeszkázott, omladozó házakat maguk után. De találunk bőven ilyenek Hunyad, Fehér vagy Beszterce megyében is, ahonnan a román fiatalok mentek el mediterrán mezőgazdaságot művelni vagy ott építkezni.

Találunk hasonlókat bőven Erdély etnikai olvasztótégelyében, a Kolozs és Maros megyei Mezőségen, ahonnan a romákon kívül lassan mindenki eltűnik. De nem ritkák az egy-kétszáz fős, kiüresedő falvak Székelyföldön vagy a Partiumban sem.

Több száz, szétesőben lévő településről van szó. A még itt élők nem létező vagy nagyon rossz minőségű állami szolgáltatások mellett, teljesen összekuszált és mezőgazdaság számára használhatatlan telekrendszerrel, demográfiai és gazdasági mélyrepüléssel kell szembenézniük.

Ezeket a falvakat nem lehet megmenteni

Lehet persze hippiskedni városról, de 300 hárekrisnás ökofalura biztosan nincs igény. Na meg a városiak általában nem tolonganak a vidéki időutazásba, legfeljebb egy hétig, digitális kamera kíséretében. Az ilyen falvak nagy részének nincs különleges turisztikai vonzereje, kevés kivétellel nincs, amire felépítse a saját idegenforgalmát.

Az egyetlen esélyük, ha olyan útvonalba kötik be őket, ahol sikeresen érik össze a kastély – rom – tó – erdő – esztena – szalonna turizmus, vagyis szép természet, egy kis épített örökség és egy jó vidéki ebéd a nagy csendben. De ehhez komoly koncepció kéne, komoly marketing, távlati gondolkodás, és nem utolsó sorban összefogás a falvak között. Ami ugye, tudjuk, finoman szólva is nehéz.

Kimész, mert dolgod van közöttük, velük, értük. Beszédbe elegyedsz. Gyűrött arcok, fáradt és csalódott tekintetek.

National Geographic címoldal-alanyok százával.

Öreg, beteg, az élettársa még betegebb. Gyerekei városon vagy külföldön, néha hazajönnek, kicsit segítenek, de indulnak is vissza. Földre már nincs erő, állat is csak annyi, amennyit még bírnak. Nyugdíjat a volt kormány szépen növelte, de a nagyja így is elmegy gyógyszerre. Ha az sem volna, nem is tudja, mit csinálna.

A polgármester és a bandája csak saját magának kavarja a pénzeket. Néha, választások előtt felújítanak valamit, tartanak egy rendezvényt, de az is többnyire a községközpontban. Még a papnak is ritkán van jókedve, a saját nyomorúságát vasárnaponként a maroknyi népre önti ki, folyton korbácsolva őket. Mintha csak erre volna éppen szükség. A mentsvár mégis a hit, mi más maradna.

Idős alanyunk alig várja, hogy elmondja valakinek panaszát, hátha jó helyre jut, hátha lesz még olyan a falu, mint amilyen az ötvenes, hatvanas években volt. Abban a mocskos kollektíves kommunizmusban, amikor mégiscsak virágzott az élet, gyarapodott a lakosság, volt munka, rend, tele volt az iskola, jöttek az új gépek állandóan.

Légy őszinte és kegyetlen?

Mondd el neki, hogy ez a falu sosem lesz már olyan, amilyen volt? Vagy teljesen elnéptelenedik, és valóban eljön az idő, amikor lakatot kell tenni a templomra, vagy roma faluvá válik, amely már teljesen másként néz ki, mint amelynek az emlékeivel ő életben tartja magát. Mondd el neki azt, hogy a kis falvakat nem lehet megmenteni?

Mondd el neki, hogy a mai gazdasági viszonyok között egyszerűen nincs közpénz fenntartani minden kis falu iskoláját, könyvtárát, rendelőjét, postáját vagy akár állandó parókiát? Mondd el neki azt, hogy a vidék, tervezetten vagy kényszerből, de koncentrálódásra van ítélve? Mondd el neki azt, hogy

az egyetlen, ami fejlődni fog, az a községközpont?

Talán nem is az övé, hanem a két községgel odébb lévő, amely lassan kisvárossá válik, és koncentrálja a még itthon boldogulni kívánó fiatal lakosságot. Mondd el neki, hogy bizonyos kisfalvakat 15-20 éven belül tényleg be kell majd zárni, és a megmaradt maroknyi lakost biztonsági okok miatt a legközelebbibe áttelepíteni?

Vagy inkább hazudj neki, mondd, hogy dolgoznak, jobb lesz, felújítják az épületeket, lesz majd aszfalt, visszajönnek a fiatalok, lesz pénz az iskolára is, újra egységesítik a telekrendszert, újraindul a szervezett mezőgazdaság, műhelyek, kalákák, bálok, esküvők és keresztelők tízesével minden évben, visszatér a régi falu?

Egy világ eltűnésének vagy tanúja,

az ő világa teljes összeomlásának. És te még abban sem vagy biztos, hogy valami jobb jön, bár reménykedsz benne. Látod a folyamatot makroszinten, és tudod, hogy lakosságkoncentrálódás lesz a vége, amelynek valószínűleg ez a falu is áldozatául fog esni. Hétszáz éves templomával, sáros és mégis otthonos utcácskáival, legendáival, patakparti szerelmeivel, báli csókjaival, aratási ünnepeivel és karácsonyi énekeivel együtt.

Az idealizált régi szép csicsergést nagy csend fogja felváltani, vagy esetleg olyan zaj, ami felismerhetetlen számára, és aminek még senki nem tudja, hogy mi lesz a vége.

Mosolyogsz egyet, mondasz két biztató szót, eszébe juttatod, hogy gyerekeinek és unokáinak milyen jól megy ott messze, örüljön nekik, hisz nélküle nem lehetnének ott, ahol vannak. Aztán kilépsz az ajtón, megkeresed a térerőt a dombon, szólsz a kollégádnak, hogy jöhet utánad az autóval, nem bírsz többet mára.

Indulhattok vissza a XXI. századba.