A tyúkot tavasszal alaposan megfejik

Természetesen azért ilyenkor elevenedik fel a Communitas-vita, mert ilyenkor kerül pénz a kasszába, és pontosan addig érdekes, amíg el nem dől: kik és hogyan részesednek az idei összegből. Ez amolyan zsákmányszerző feszültség.

A naivak, ha lennének – ez az alfaj már rég kiveszett a kies erdélyi sztyeppén – azt hihetnék, hogy ennek a huzavonának tényleg van morális tétje. Számukra eladható, hogy itt valamiféle politikai éberség berzenkedik.

A civilek állnak a vártán, és figyelik: mire megy el a civileknek, a közösségi (kisebbségi) kultúrának szánt pénz. Hol és hogyan élősködik a pártpolitika, fölözi le azt a pénzt, amit a törvény eredetileg nem pártpolitikai célokra határoz meg.


Álságos ez a figyelem,

mert sajnos nem a civilek a legéberebbek. (Sőt: sajnos ki kell mondanunk, ha vannak is civilek Erdélyben, akkor kevesen vannak, és igen gyengék. Hangjukat alig hallani. Kiszolgáltatottak, és előbb utóbb besorolnak ilyen-olyan politikai védőháló alá.) A legéberebb az RMDSZ ellenzéke, amely attól tart, hogy a pénz politikai riválisát erősíti.

Nyilván igaza van az RMDSZ ellenzékének, hogy a pénz eszköz és lehetőség a Szövetség kezében. Az a kérdés azonban sosem hangzik el, és meg sem fogalmazódik, hogy van-e más alternatíva az RMDSZ számára?

Ha volna az RMDSZ-nek politikai értelemben riválisa, akkor az vajon hogyan vezényelné le a román állami források lehívását és felhasználását? Nem is annyira költői kérdés. Reális az esély, hogy az RMDSZ „körmére nézés” nem más, mint politikai féltékenység vagy irigység.

Még nem született arra konstruktív javaslat, hogyan lehetne és kellene másként. Nincs arra garancia, hogy a politikai pluralitás biztosítaná a civilszféra hatékony, és semleges működtetését. Ebből a szempontból sajnos azt kell mondani: ha fáj, hogy az RMDSZ-kasszába folyik a pénz, akkor legközelebb tessék választást, de legalább mandátumot nyerni.

Politikai értelemben egyetlen őszinte kérdést lehet feltenni (mert jaj, nem lehet elhinni, sajnos, hogy bármely erdélyi magyar politikai erőnek a civil szféráért hasadna meg a szíve):

hogyan áll a (kisebbségi) pártfinanszírozás ma Romániában?


Miből telik szervezet fenntartásra (és teljesen mindegy, hogy RMDSZ-ről, EMNT-ről, SZNT-ről vagy más mozaikszavakról és a mögötte álló erőkről beszélünk)? Hogyan lehetséges a székházvásárlás, bérlés, fenntartás? Alkalmazottak kifizetése? Utazási költség elszámolás? Tényleg – túl a Communitas-os tavaszi izgalmon: mindezt hogyan oldják meg? Úgy általában, és mindenki. Mindaddig, amíg a pártfinanszírozás kérdése még csak meg sem fogalmazódik, addig álságos bármely egyéb elszámoltatás, addig bizony a teljes rendszer átláthatatlan és követhetetlen.

Kulturális értelemben egyetlen érdemi kérdést lehet feltenni: ki az – a Communitas-on és az RMDSZ-en kívül, a magyarországi pártokkal ilyen-olyan nexusban lévő erdélyi politikusokon kívül (ide értve Tőkés László Fideszes kapcsolatait), aki hatékony módszert talált a mecenatúra, a kulturális tőkeszerzés biztosítására?

Ami most az erdélyi magyar kultúrát életben tartja, az ilyen-olyan politikai alku eredménye. Sikeresebb és kevésbé sikeres, önző és önzetlen egyezkedések eredménye. Van, aki többet, van, aki kevesebbet fölöz le. Nehéz eldönteni, hogy mi az ok, és az okozat. Azért működik a politika, hogy éljen a kultúra, vagy azért vegetál a kultúra, hogy alibit biztosítson a politikának?

Tyúk és tojás dilemma.  Nem bírom visszatartani a képzavart, súlyosbítom egy germanizmussal: a tyúk alaposan, minden tavasszal jól meg van fejve. Ez van.


Legalább van tojás.

Túl a tavaszi pénzosztás álkérdésein: mi kell ahhoz, hogy a nem létező hazai mecenatúra, így a rendszerváltás után két évtizeddel, végre csírázni kezdjen? Hogy a kellőképpen megerősödött erdélyi magyar üzleti szféra végre felismerje saját közösségi kötelességeit? Mi kell ahhoz, hogy az erdélyi magyar kultúra is teljesíteni tudjon a kulturális piacon? Vonzó legyen, befektetésre érdemesnek bizonyuljon?

A választ természetesen nem tudom. De abban biztos vagyok: a pártpolitikai konfliktusok elfödik a kulturális finanszírozás alapvető problémáit, növelik és súlyosbítják a civilszféra szerepzavarát.  És ebből a szempontból ez a vita sajnos többet árt, mint használ.