Közszolgálat. Hol a seb és mi a kenőcs?

A belmagyar közszolgálati tévéháború valójában édeskevéssé szól az erdélyi magyarokról, mi itt csak statiszták vagyunk egy szakmai háborúban, amely egyformán szól fennmaradásról, finanszírozásról, munkahelyekről, politikáról és cseppet sem utolsó sorban az egókról. Én mindkét közszolgálati csatorna-csoportban találok élvezhető és kevésbé élvezhető műsorokat, filmeket, közvetítéseket.




Talán annyi szól inkább az MTV mellett, hogy jobban ráérzett a terep valóságaira, szélesebb társadalmi rétegek igényeit tudja kielégíteni, kevésbé átideologizált a kommunikációja, hangulata, és valahogy tömjénből sincs olyan sok, amikor saját magáról beszél, mint Dunánál. A Dunával más problémáim vannak.

A Duna tévé egyik elsődleges célja 1992-es megalakulása óta a határokon túl élő magyarok részére anyanyelvükön készült programok eljuttatása. A Duna többször és több helyen is a „nemzetmegtartás” egyik fontos intézményeként határozta meg magát.

Legutóbb a magyar állam idei évi költségvetésének elfogadása előtt indított decemberi, pénzkicsikaró aláírásgyűjtő akció bevezetőjében olvashatjuk, hogy „A Duna Televízió, amelyet a történelmi traumák orvoslásának igénye hozott létre, olyan különleges közszolgálati médium, amely vigaszt nyújt szétdaraboltságunkért, rámutat közös szellemi égboltunk fénypontjaira, mindig, minden esetben keresi a konszenzust, és megteremti az összetartozás érzésének csodáját.”


A Dunyha TV melegében

Nos, ebben a legújabbkori önmeghatározásban benne van minden, ami számomra zavaró a Duna TV-ben. Bár kétségtelen érdeme a Dunának, hogy a kétezres évek elejéig példásan végezte azt a feladatát, hogy magyar műsorokat, híreket, kultúrát, filmeket juttatott el az ettől évtizedekig megfosztott határontúli közösségekhez (pontosabban azokhoz, akik nem a határ mentén élve egyébként nem juthattak ilyenhez az M1, M2 és a kereskedelmi tévéken keresztül), ezt a feladatát az utóbbi években már nem egyedül látja el.

Jelen pillanatban a Duna csak az egyik a legtöbb határon túli magyar háztartásban fogható, magyar vagy magyarul beszélő csatornák bőséges kínálatából. Kommunikációja azonban még mindig a '90-es évek messiáskodó hangulatát idézi, ami már kissé öntömjénezővé és viccessé vált.

Másodsorban számomra fölöttébb idegesítő ez a leereszkedő történelmi sebgyógyító modor, amelyet a határon túliak fele használ. Nekem nincsen szükségem történelmi traumák orvoslására, és azt hiszem, az erdélyi magyarok többsége sem szorul állandó apáskodó vállveregetésre. Nem kell vigasz a szétdaraboltságra sem, én tökéletesen jól érzem magam Erdélyben, Romániában.

Zavar, ha egy magyarországi közmédium például a mezőségi, kalotaszegi vagy csángóföldi falvakat néprajzi rezervátumként mutatja be, zavar, ha az erdélyi magyarokat egy hagyományőrző, történelmébe és vallásos hitébe révedő, elnyomás miatt állandóan panaszkodó közösségként láttatja.


Mi nem vagyunk senkinek a történelmi régiségboltja,

sem a néprajzi vására, sem nemzeti frusztrációinak a gyógykenőcse. Elnyomva sem vagyunk már úgy igazán, köszönjük szépen, módunkban áll szinte minden területen oda és úgy fejlődni, ahogy a pénzünk és humán erőforrásunk engedi. Az erdélyi magyarság egy 1,5 milliós nemzetrész, amelynek tagjai otthon szeretnék érezni magukat ebben az országban, románokkal együtt, akik túl szeretnének már lépni a történelem sebein, akik fel szeretnének végre zárkózni a modern világhoz.

A nemzet megmaradása Erdélyben a kisebbségi jogokon, oktatáson, kultúrán túl elsősorban munkahelyektől, befektetésektől, infrastrukturális modernizációtól, az oktatás és az egészségügy minőségének a fejlesztésétől, a politika és a civil szféra elkülönítésétől, EU-s források minél nagyobb arányú lehívásától függ. Ha itthon nincs megélhetés, mind lehet száz éves varrottas a cifra szobában, az út egyenesen a valenciai vagy milánói építőtelepre vezet, az iskola meg bezár a gyerekhiány miatt.



Vajon hány riportban kérdezték meg a falusi fiatalokat egy ilyen „néprajzi rezervátumban”, hogy munkahelyük van-e, miből élnek meg egy olyan faluban, ahol nincs egyetlen helyi üzem sem, a földek sem a legjobbak mezőgazdaságra, aszfalt még nincs, falusi turizmus sosem lesz, mert sem természeti sem műemléki különlegesség nincs a közelben, és amúgy is: honnan tőke?


Teljesen félrelőtt golyó a „nemzetmegtartó” jelleg is.

A Duna TV ugye kulturális tévéként határozza meg magát. Rendben is van. Csakhogy kinek a kulturális tévéje? A Duna TV a népi hagyományokat leszámítva elsősorban magaskultúrát közvetít. A kulturális műsorok, a beszélgetős műsorok, még a filmek is alapvetően kifinomult értelmiségiek igényskálájára készülnek. Ha rossz akarok lenni, különösen a beszélgetős és egyházi műsorokból kiindulva azt is mondhatnám, hogy elsősorban a jobboldali értelmiség igényeit, ízlésvilágát elégíti ki - ügyelve az idős korosztály különleges nosztalgiaigényeire is. Ezzel sincs baj, egyértelműen igény és szükség van erre, de akkor nevezzük nevén a dolgokat.

A „nemzeti öntudatot erősítő” kommunikáció tehát elsősorban éppen azoknak a rétegeknek szól, amelyek nincsenek semmiféle asszimilációs veszélyben. Hisz nem az értelmiség vagy az idősek nemzeti öntudatát kell erősíteni, azzal nincs baj, hanem éppen azokét, akik szocializációjuk folytán sokkal jobban ki vannak téve az asszimilációs folyamatoknak: nem értelmiségi városi és vidéki fiatalok a szórványban, a munkásrétegek, a mezőgazdaságból élők. Tapasztalatból mondom: ezek az emberek kultúrát, információt, szórakozást elsősorban a kereskedelmi csatornákon keresztül fogyasztanak.

Itt lövik a kereskedelmi csatornákat elítélő kultúrsznobság öngólját: „Nem kell nekünk a Győzikés, Mónika Shows, Joshi Barátos kereskedelmi szenny. Ezekért van a nép értelmi, erkölcsi szintje a béka segge alatt” – kb. ilyeneket olvashatunk, hallhatunk állandóan. Ezek elsősorban sarkítások, ugyanis a kereskedelmi csatornák műsorai nemcsak ezekről szólnak, vannak bőven élvezhető, szórakoztató, értelmes vitaműsorok, humorshow-k, jó filmek és sorozatok, fontos sportközvetítések, versenyműsorok, magazinok, stb.



Hazudik az, aki azt mondja, hogy nem néz kereskedelmi tévét. Egyébként is, hol írja, hogy a tévé csak népnevelő eszköz és nem szórakozási, kikapcsolódási forma? Másodsorban az RTL Klub, Tv2 vagy Cool TV alternatívája nem a Duna TV, hanem a Pro TV, Antena 1, Prima vagy a Kanal D „kereskedelmi szennye”.


A Big Brothertől a nemzetmegmetésig

Nem működik az úgy, hogy levisszük a Kispál és a Borz cédét a Betonnegyedbe vagy Cőfalvára, és kiadjuk az embereknek, hogy ezután nem manelét vagy Lagzi Lajcsit hallgattok, hanem Kispált, Quimbyt vagy Vivaldit. Aki azt hiszi, hogy „kulturális neveléssel” bármilyen hatást el tud érni nem értelmiségi körökben, annak nincsenek munkás vagy vidéki rokonai, ismerősei. Az egyetlen megoldás az, ha az ő világukba, igényskálájukba és értékrendjükbe próbáljuk bevinni a magyar kultúrát, nyelvet.

Bármennyire is hihetetlennek hangzik, de interetnikus és szórvány közösségben, munkás világban és vidéken általában a fiatal generáció megtartásában sokkal fontosabbak a magyar kereskedelmi tévék, a magyarul beszélő film, ismeretterjesztő és zenecsatornák, gyerekek esetében a magyarul beszélő rajzfilmcsatornák, mint a kulturális tévé.

Ha a magyar nyelvhasználatot, média-szocializációt akarjuk segíteni olyan környezetben, ahol erre valóban szükség van, akkor nem (csak) a Dunát kell eljuttatni ide, hanem egy teljes digitális tévés szolgáltatást (pl. RDS vagy UPC), amelyben megtalálja mindenki a számára élvezhető kulturális vagy kereskedelmi tévét, a rajzfilm, ismeretterjesztő és filmcsatorna magyar nyelvre való váltásának lehetőségét. Az erdélyi magyar is sokféle, ízlése sokféle, kulturális és szórakozási igénye sokféle. Ha valamit „nemzetépítő” állami és alapítványi pénzekből támogatni kellene, különösen a szórványban, akkor az anyanyelvi oktatás után az a digitális tévé terjesztése.

A „nemzet tévéje” valójában a közel 40 magyar vagy magyarul beszélő csatornát hozó digitális tévé lesz.