Egyházasítás, egyelőre

Az államosítás fordítottja lehetne. Az 1990 óta elkezdődött folyamat sok mindenben hasonlít ahhoz, ami a kommunista rendszer első évtizedeiben történt. Van egy nagy testvér, aki mindenhol ott van. Most nem a Párt, hanem az Egyház.

Mielőtt bárki a bevezetőn már megbotránkozna, előre szólok, hogy a párhuzam aközött, amit az államon keresztül a párt végzett el az 1990 előtti időszakban erőszakkal, meghurcoltatások közepette, és az, ami ma zajlik a társadalomban az egyház nyomására, semmiképp sem a felhasznált eszközökre, módszerekre vonatkozik.


Nem lehet egy napon emlegetni eszközökben, módszerekben az emberi jogokat semmibe vevő fizikai és szellemi gyilkos kommunista államot a XX.-XXI. századi (de nem annyira a korábbi) egyházzal. A Kommunista Párt erőszakkal bírta rá a lakosságot a konformálódásra, az egyházak társadalmi képmutatási kényszerrel teszik.

Ez a cikk kimondottan a két, az értékeket mániákusan kontrollálni kívánó intézmény társadalmi beavatkozási szintjéről szól. Arról, hogy melyek azok a társadalmi területek, ahol a Kommunista Pártot ideológiai indoktrinációban felváltotta a mindenkori keresztény egyház a forradalom után. Nem kívánok egyetlen egyházat sem megnevezni a cikkben, sem magyart, sem románt, sem régit, sem újabbat, sem legújabbat. Legtöbb dolog mindegyikre érvényes, de van olyan is, amely csak egyikre-másikra.


Szerepcsere és perszonalizált ünnepek

Kezdjük hát ott, ahol a legtisztábban látszik a csere: a politika. A szocialista államban a helyi és országos politikusok üzenetüket, viselkedésüket a pártnak és ideológiai csomagjának rendelték alá. Senki sem kérdőjelezhette meg a párt és annak vezérének álláspontját. Ugyanez történik ma az egyház tanításaival.

Egyetlen politikus, legyen az helyi vagy országos szinten politizáló személy, sem kérdőjelezheti meg az egyház szerepét a társadalomban, az egyház álláspontját a társadalmi kérdésekben. Bár szíve szerint sok közülük megtenné, de az a vesztét jelentené a politikai porondon. Legalábbis egyelőre. Ugyanígy volt ez az átkosban is.

A kommunista állam az ünnepeket a saját ízlésére szabta. Igen hamar kikerültek a naptárból az egyházi ünnepek, átvették helyüket a párt különböző megemlékezései, hol önmagáról, hol a vezetőjéről. 1990 után mindez megfordult. Természetesen hamar eltűntek a pártünnepek, senki nem is siratja őket, a szekulárisokból is csak 1-2 kettő maradt, amolyan „szalonképes” témákban, mint a munka ünnepe vagy a nőnap.

A letűntek helyett újra előtérbe kerültek az egyházi ünnepek, a parlament nagy buzgósággal tette fizetett munkaszüneti nappá az újabb és újabb egyházi ünnepeket, és teszi azt folyamatosan ma is.


Mi lóg a faladon?

Ha már ünnepi pillanatokról van szó: az átkosban nem lehetett megtartani egy nemzeti ünnepet, politikai gyűlést, iskolai évnyitót, szoboravatást, emléktábla-leleplezést a helyi párttikár áldása és unalmasan doktriner beszéde nélkül. Most ugyanezeket az ünnepi pillanatokat nem lehet megtartani a papok doktriner, unalmas áldása és beszéde nélkül.

Intimebb problémáinkba is hasonló módon szólt bele régebb a párt, szól bele most az egyház. Az átkosban nem tudtad megúszni a pártjelvényeket a kórházak falain sem. Nem elég, hogy beteg voltál, ott kellett bámulnod valamelyik bődületes proletár idézetet a falon egy-egy címerrel, esetleg a kondukátor képével megspékelve.

A kórtermekben a lenini idézeteket most bibliai idézetek váltották fel, sarló és kalapács helyett kereszt lóg a falon, a kondukátor helyett a pátriárka, a pápa vagy valamelyik szent mosolyog rád a perfúziós vezeték mögül. Sőt, ha ennyi nem volt elég, lehetőleg hetente többször meglátogat egy ideológus is, hogy elmagyarázza neked a falon látható szimbólumokat.

A kommunisták legalább ilyenkor nem próbálták tömni a fejed. Megelégedtek a falon lógással, hagytak gyógyulni. A kórházi ágyon szabadon gondolkodhattál.


Amikor az egyházzal bújsz ágyba

A múlt rendszerben a párt és annak az őre, a Szeku tiltotta meg az abortuszt. Most a papok akarják megtiltani a nők választási jogát. Az átkosban a párt által diktált közerkölcs és törvény tiltotta a szabad szexualitást, ma a papok kívánnak beleszólni abba, hogy ki kivel bújhat ágyba. A kommunisták is teljesen be akarták tiltani a homoszexualitást, a papok is ma ezen fáradoznak. Pedig a kommunisták között is sokan vonzódtak saját nemük tagjaihoz.

A szocializmus győzedelmes építésének az éveiben az iskolákat a párt ideológiai befolyása alatt működtették. Ehhez előbb természetesen államosítani kellett őket, hisz papok keze alatt nem lehet baloldali, „új embert” nevelni. Ma fordított jelenségnek vagyunk tanúi. Egyes iskolákat (vissza)egyházasítanak, mert a papok keze alatt lehet jobboldali „új embert” nevelni.

Amelyeket meg nem tudnak egyházasítani, azokban legalább a vallásórát teszik törvényileg kötelezővé. Ugye ismerős: meg kell tanulni az ideológiát, ha tetszik, ha nem. Csak most éppen egy másikat. A szimbólumok itt is lecserélődtek: sarló-kalapács helyett kereszt, diktátor helyett szentkép a falon. A szeg lehet, még ugyanaz. Az átkosban léteztek ugyanakkor a párt  kontrollálta és ideologizálta egyetemek is. Ma helyüket felváltották a valamelyik egyház által kontrollált és ideologizált egyetemek. Hadd ne támasszam alá példával.


És mi van a tankönyvedben?

A múlt rendszerben a tankönyveket a párt ideológiai üzenetéhez szabták. A filozófia tankönyvet ellepte az úgynevezett materializmus, és kritikusan, soványan maradtak benne a klerikálisok. Ma miniszteri rendelettel kikerült a filozófia tankönyvből az egyház tanításainak kritikáját is tartalmazó, vallást tárgyaló fejezet, és természetesen sokkal pozitívabb megközelítésben kerültek vissza, a fordulat után már kritikusan tárgyalt marxisták mellé, a korábban mellőzött jobboldali gondolkodók.

Az átkosban volt annyi jóérzésük, hogy a biológia tankönyvet a tudományra hagyták. Ma, miközben az evolúciót kiiktatják a tantervből, már miniszteri engedéllyel és pecséttel jelennek meg „biblikus” biológia tankönyvek, amelyek fittyet hányva a tudományra, képesek a sejtbiológiát is isteni csodákkal, Biblia-idézetekkel fűszerezni.

A múlt rendszerben ha újságíró voltál, pontosan tudtad, hogy mit nem lehet kritizálni: a pártot és vezetőit. Ha ma vagy újságíró, pontosan tudod, hogy mit nem lehet kritizálni: az egyházat. Illetve lehet, de akkor előfordulhat, hogy kirúgnak, vagy rád szól a jóindulatú főszerkesztő, miután belenyúl a cikkedbe, hogy azért vigyázzunk, mit írunk, Gazsi, nem kéne túl korán búcsúzni.

A tévében az átkosban órákon át lehetett nézni a párt különböző rendezvényeit. Manapság, ha  nagyobb egyházi rendezvény, ünnep, látogatás zajlik, órákon át képes közvetíteni minden komolyabb csatorna ugyanazt. Persze a sajtó ma összemérhetetlenül változatosabb, és van esély menekülni is az ideológiai rendezvények médiadömpingjétől. De a fő csatornák ismerik a szabályokat. Annyi történt, hogy most a kondukátor látogatása helyett egy főpap látogatása, felkenése, temetése a téma, gyáravatás helyett templomszentelést nézhetünk. 


Palota és monstrumkatedrális

Apropó állami építkezés. A múlt rendszerben masszív állami költségvetési pénzekből épültek a szocialista ideológia fellegvárai, a (gyakran haszontalan) üzemek, gyűléstermek, pártközpontok, egyáltalán nem otthonos kultúrotthonok. 1990 után ugyanabból az állami költségvetésből épül a sok száz vagy ezer templom. Akkor Bukarest központjába a párt nagyságát szimbolizáló palotát kellett építeni. Ma az egyház hatalmát szimbolizáló monstrum-katedrálist építünk ugyanoda.

Akkor sem kérdezték meg, hogy van-e minderre szükség, most sem kérdezik meg. Nyakunkon maradt egy csomó hasznavehetetlen, undok betonkolosszus a kommunizmusból. Néhány tíz év, és nyakunkon fog maradni egy csomó, másféle ideológiai alapon épített betonkolosszus.

A régi rendszerben sem fért be a párt a saját épületeibe, annak igen bő hálózatába, az utolsó helységig kiépített székház-rendszerébe. A pártnak mindenütt ott kellett lennie: a politikában, az önkormányzatokban, a kórházban, az iskolában, a médiában, a tankönyvekben, a magánéletben, az ágyadban. A pártot felváltó egyház sem fér el manapság a külön erre a célra tömérdek közpénzből fenntartott, igen bő épülethálózatába.

Most ő kíván a Big Brother lenni, aki meg akarja szabni, hogy mit tehetsz és mit nem, mit mondhatsz és mit nem, mit értékelhetsz és mit nem. A régi rendszerben az életünk nagy részét államosította a párt. A mostani rendszerben az életünk nagy részét egyházasítani próbálja az egyház.

A párt kontroll-mániáját a liberalizmus döntötte meg. Az egyház hasonló próbálkozását a  liberalizmussal közeli rokon szekularizmus fogja. Ugyanis az emberi szellemet alapvetően egy érték hajtja néhány évszázada: a szabadság, az önmagunkkal való szabad rendelkezés, a szabad értékválasztás vágya. Ezt az alapértéket a felvilágosodás óta egyetlen rendszernek sem sikerült elnyomni. Nem is fogja már egy sem.

Most még a társadalom egyházasítása a mainstream. Az átkos rendszerben is sokáig a társadalom államosítása (pártosítása) volt a kötelező trend. Egy idő után az emberek megelégelték a Big Brother beavatkozásait.