Dilemma az otthonról

A hivatalnok is fáradt, unja, nincs türelme. Az egyablakos rendszer csak a politikusok tévészerepléseiben létezik.

Azt látod, hogy azok haladnak, akik nem is jók, csak jó családban születtek, jó kapcsolatokkal. Igazságtalan a rendszer, túlzott mértékben az. Ha megnézed az egyetemista élet mai költségeit, örülsz, hogy túl vagy rajta. Lehet, most már meg sem engedhetnéd magadnak.

Elszomorodsz, mikor azt látod, hogy huszonakárhány évesen esélyed nincs belátható időn belül lakást vásárolni, autót venni, normálisan keresni. Igazából mindig ugyanoda jutsz vissza: aki lakást vagy autót vett, szinte kivétel nélkül szülői segítséggel tette. Nem vallja be, de mindig így van. Csak volt otthonról egy néhány tízezer eurós induló tőke, még ha a többi kölcsönből állt is össze. Ha a szüleid egyáltalán nem vagy csak minimálisan tudnak segíteni, kevés esélyed van egyhamar a fent említett dolgokra.


Miután kijöttél az egyetemről,

nagy álmaid voltak. Azt hitted, néhány év alatt már nagyon jól fogsz keresni, fel tudsz majd venni egy nagyobb kölcsönt is, elkezdesz meggazdagodni. Kapsz majd egy jó munkahelyet a szakmádban vagy valami jól menő cégnél, esetleg egy multinál. Azóta eltelt néhány év, és itt vagy, még mindig alig keresel annyit, hogy megélj, hogy a felszínen maradj.

Gazdagodás sehol. Belátod, hogy sokkal nehezebben megy az egész, és jó esély van rá, hogy mire eljutsz oda, hogy autód, házad legyen, könnyen vásárolgass, amit kívánsz, külföldön nyaralj évente kétszer, már a negyvenet fogod ütni. Ha egyáltalán akkor már ott leszel. 

Jártál nyugaton, nemcsak kirándulni, hanem talán dolgozni is vagy tanulni. Éltél hónapokat, éveket Nyugat-Európában vagy Amerikában. Minél többet láttál, annál inkább rájöttél, hogy a hegy háta mögé születtél. Rájöttél, hogy a szép fenyőerdők, patakok, várromok, a wassalberti táj, a történelem, a megmaradás vajmi kevés ahhoz képest, ami a világban zajlik. Rájöttél, hogy egy etnoburokban nőttél fel. Hogy a modern világ teljesen más dolgokról szól, teljesen más körülmények között.

Láttad, milyen az, ha az infrastruktúra szinte tökéletes, ha nem tudják, mi az a sár, a gödör, a rozsda, a szennyezés, a szürke épület, a kiömlött szemét. Megtapasztaltad, hogy a szolgáltatás az szolgáltatás, az iskola felszerelt és modern, az egyetemi tanár nevelni akar, nem megalázni, a rendőr a segítőd, a hivatalnok nem az ellenséged, a kormány nem a legális maffia.


Aztán hazajöttél, és állandó frusztrációban élsz.

Reméled, hogy az otthonod is eljut oda. Látod a fejlődést, de lassú, túl lassú neked. Rájössz, hogy mire olyan lehet, mint amit odakint láttál, te már túl leszel az életed javán.

Megérted, hogy miért tart itt Erdély, Románia. Húsz év kínlódott átmentet, vadkapitalizmus, azelőtt 45 év kommunizmus, azelőtt félfeudalizmus, azelőtt sok száz év feudalizmus. Mindig is szegénység volt itt, mindig is a lakosság legnagyobb része rosszul élt, és esélytelen volt. Erdélyben sosem volt jó, ha nem tartoztál a szűk gazdasági, politikai vagy korábban elsősorban a nemesi és klerikális elithez.  Itt az iparosodás nagyon kései volt és vérszegény, nem volt igazi reformkor sem, a földosztás vagy a kétkezi munkások felemelése nagyon elkésett, és egy hasonlóan elnyomó és igazságtalan rendszer végezte el, mint amely fenntartotta évszázadokon át a mérhetetlen szociális igazságtalanságokat.

Nekünk nem voltak soha gyarmataink, ahonnan ingyen nyersanyag és munkaerő árán meggazdagodhattunk volna, mint a Nyugat gazdag államai. Nem volt tengeri flottánk, a kereskedelmünket sem mi intéztük. Hol egyik, hol a másik birodalom legszélső, érdektelen zuga, jobb esetben ütközőzónája voltunk, legyen az török, osztrák majd végül szovjet.  Érthető tehát, hogy a '90-es évekbe nem onnan értünk, mint a Nyugat országai. Érthető, hogy nem lehettünk ott azonnal, ahol ők, érthető, hogy évtizedek kellenek, míg behozzuk az évszázados lemaradásokat.

Megérted, de mégis felteszed a kérdést: miért legyek én az áldozat-generáció, amelynek élete alatt ez a kínlódásokkal teli periódus zajlik? Nem érné meg jobban emigrálni, és már most megkapni azt, amire itthon olyan minőségben legfeljebb csak a gyerekeidnek van esélye?

Két válasz lehetséges:

1. Érdemes ittonmaradni, önmagában egy kihívás. Ahogy a nagy háború utáni generáció is elmondhatja magáról: felépített szinte a semmiből egy társadalmat. Odatetted magad országod, nemzeted, otthonod felzárkóztatásában, modernizálásában. És a folyamat közepén te lehetsz az egyik kulcsember, helyi vagy országos szinten, szakmádban vagy a közéletben egyaránt. Itt értéked van, míg nyugaton jelentéktelen lennél. Egy a sok közül. A legújabb, legutolsó. Ott valószínűleg alolról kezdenéd, itt legalább középen vagy. Még akkor is, ha az a közép gyakran rosszabb, mint odakint a legalsó szint.

2. Inkább emigrálsz. Haza ide vagy oda, kihívás ide vagy oda, küldetéstudat ide vagy oda, neked most kell a jólét, az esély, a teljesítmény-értékelés, a nyugodt légkör, a másféle mentalitás, a világ elérésének lehetősége. Nem akarsz az áldozat-generáció tagja lenni. Egy életed van, az is már az egyharmadához közel van. Lehet, hogy néhány évig nehéz lesz odakint is, de az a nehéz már eleve jobb, mint az itthoni, és ami azután jön, az egy másik dimenzió.

Emigrálni, vagy építőkő lenni? A generációm nagy kérdése.