Ahogy lefelé haladsz
A szokásos úton jöttem le reggel, hátul, nem is találkoztam senkivel. Még maradt négy flakon, azt beraktam egy hátizsákba, és elhoztam. Nem maradt ott senki. Azt írta nekem, hogy sokat gondol rám, főleg maszturbáláskor, ezt azonban nem nagyon hiszem, egy kissé meg is lepett, hogy ilyet ír.
Azok után, hogy megkért, költözzem el, minden kissé furcsának hat a szájából, vagy miket beszélek, hát furcsa, hogy ilyeket ír össze. Fönt, a háznál, hogy is felejthetném el, néhányszor meglestem az Unokatestvéreket. Kimentek a hátsó falhoz, a farakásra dőltek. Láttam eleget.
Majd mindenkinek azt mondom, hogy akkor találtam ezt a kis levágott hajfürtöt, amikor lefele jöttem.
Azt írta nekem, hogy sokat gondol rám, főleg maszturbáláskor, ezt azonban nem nagyon hiszem, sőt, egy kissé meg is lepett, hogy ilyet ír.
A falut, annak ellenére, hogy milyen messze van, és milyen mélyen ül meg a völgyben, elég hamar meg lehet pillantani. Ez elég borzasztó, mert az ember rögtön azt gondolja, nem is kell már olyan sokat gyalogolnia, hiszen látszik, itt van szem előtt, karnyújtásnyira. Később, amikor lejjebb belevesztődik a bozótosba, nem gondol már ilyeneket az ember. Van valami szabálytalanság ebben.
Úgy értem, nem rendes dolog az, ha a reményt elnyeli egy ilyen sűrű valami. Ilyen gyorsan. A vizem elfogyott, nem is tehettem volna magamhoz az útra, azt gondoltam, kibírom, amíg leérek a forrásig.
A barátommal sokat beszélgettünk a kettőnk ügyéről, az én elköltözésemről. Mindenki tudja, nincs azon mit beszélni, persze, nem is az a lényeg, hanem a barátom. Bár megint miket beszélek itt össze, meglehet, nem is a barátom, ha egyszer továbbra is szóba áll Vele. Az Unokatestvérek, na igen, róluk is elmondok néhány dolgot. Nem tudom megállni ugyanis, gyakran beszélek mindenfélét, keverem a kitaláltat az igazsággal.
Néhány héttel az esőzések után jöttek fel, könnyű volt, felszikkadt a sár, meg aztán a hegyoldal, lefut az hamar. Aznap délután hallottam először Róla annyi hónap után, az Unokatestvérek hoztak egy kis borítékot tőle. Nem mondom, hogy nem olvastam el, de azt sem, hogy túlságosan sokat tanulmányoztam volna, a kézírását ezer közül is felismerném, sokkal jobban tetszett most is, mint az, amit valójában írt. Okosabb lenne az esztétikából kiolvasni a tartalmat.
Az Unokatestvérek három napot maradtak, jól érezték magukat, egyik nap teljesen eltűntek, de estére visszaértek. Hagytak időt, hogy válaszoljak, ha akarok. Indulás előtt adtam oda nekik az üres borítékot, nem kérdeztek semmit, elindultak.
A varkocs töve véres, nem vágták azt, hanem tépték.
Ahogy kiérsz a bozótosból, megint előbukkan egy pillanatra a falu. Legalább is az első házak melléképületei tisztán látszanak, ha valaki tesz-vesz a hátsó udvaron, az is látszik. A bozót kifáraszt, van egy ösvény, de meglehetősen szűk, becsapnak az ágak is. Olyan, mintha egyfolytában fölfele mennél, ha a bozótban haladsz. Amikor megkért, hogy költözzem el most már tőle, szintén ezen az úton jöttem, ismertem régebbről, máskor is gyakran kijártam a házhoz, csak éppen nem ültem olyan sokat, mint most. A második üzenetet szintén az Unokatestvérektől küldte, egyáltalán: mindegyiket tőlük küldte, hiába tagadnám, ők is jól érezték magukat fönt, a levelet is elhozták. Nem volt sokkal több minden benne, mint elsőre.
Meg akart győzni, világos volt, hogy jöjjek le a faluba. Azt kérdezte, nem ér nekem annyit, hogy válaszoljak a levelére, így akart rávenni. Pedig Õ is pontosan tudta, mit gondolok. Nem írtam válaszokat, mert azok már régesrég készen álltak, az első betűtől az utolsóig meg voltak fogalmazva, s ha leírtam volna őket, akkor sem változott volna meg egyetlen betű sem.
Hogy erősítsem, gyakran idézek is a válaszaimból neki, azokból, amiket a leveleire találtam ki. Például, hogy de, de igen, sokat érsz nekem, te és a te pinád egy világot is megérnek.
A kitépett hajtincset az ujjaim köré csavarom, kezem a zsebemben.
Persze, azt is gondolhatta volna, hogy mindenféle üzenetekkel úgysem fog semmit sem elérni, mit mind üzengetett akkor?!
Jobb lenne eldobnom ezt a hajtincset, mert az izzadtság teljesen a kezemhez ragasztotta.
Ezt mondogatom, miközben az ösvényre hajló ágakat csapkodom félre. Néhány hónapja csak vizet iszom, megtöltöm mind a négy flakont, akármilyen nehezek is, muszáj, mert a forrás messze van. Egyre gyorsabban haladok, még fönt lesz a nap, amikor elérek a házhoz. Lenyomom a kilincset, sohasem zárom be, az előszobában leteszem a hátizsákot a vizes üvegekkel, kifújom magam. Talán néhány kortyot iszom is, előfordulhat. Nagy léptekkel átvágok a szobán, fölkapaszkodom az apró létrán a padlásra, ahol a fekvőhelyem is van.
Kiveszem a falba épített szekrényből a befőttesüveget, lecsavarom a tetejét, és a kitépett hajtincset a többi mellé teszem. Miért tagadnám, mindegyiket egyenként szereztem, mindegyiket egyenként ragadtam el Tőle.
Nem lehet tudni, meddig bírja, alig van már haja. Hogy erősítsem, gyakran idézek is a válaszaimból neki, azokból, amiket a leveleire találtam ki. Például, hogy de, de igen, sokat érsz nekem, te és a te pinád egy világot is megérnek.
Csak vizet iszom, hónapok óta csak vizet, nem mondhatja senki, hogy nem vagyok józan.
