Fabula a hosszan tartó szerelemről
Egy tárgyba vagyok szerelmes, gondolja később az asszony, amikor a férje már alszik, a tárgyak hidegek, de mégis lehet hozzájuk ragaszkodni, lehet szeretni őket, gondolja még. Egy tárgynak végül is sokkal könnyebb.
Volt egyszer egy ember, aki azt találta ki, hogy ha valaki az alábbi mondatot írná le, hogy: Egyik éjjel közösülés közben Kóriczné csodálkozva tapasztalta, hogy férje pénisze jéghideg csapként nyomul testébe, és ahelyett, hogy elhűlt volna maga is, mérhetetlen izgalom tört rá, mert elképzelte, hogy a férje egy műfaszt nyomott a lába közé, akkor abból jó nagy adag szomorúságot olvashatnánk ki, pláné, hogy a mondat folytatásaként azt is hozzátenné, hogy:
De nem,
a férje a saját péniszét használva mozgott rajta, ezt rögtön észrevette, amikor az utcáról bevilágító lámpa fényénél a szemébe nézett.
Különösen tetszett neki ez a szemébe nézős rész, mert ő is úgy gondolta, hogy a másik szeméből igen sok minden kiolvasható. Aztán tovább töprengett, és a következőkre jutott még: legjobb esetben arra jó mindez, hogy Kóriczné, az asszony rádöbbenjen, férje nem szereti már úgy, mint azelőtt, amikor csakis forrónak érezte a benne lüktető farkát, másfelől meg rádöbben, anélkül a bizonyos érzés nélkül is mennyire jó közösülni a férjével, és ettől még nagyobb szerelembe esik Kóricz iránt.
Egy tárgyba vagyok szerelmes,
gondolja később az asszony, amikor a férje már alszik, a tárgyak hidegek, de mégis lehet hozzájuk ragaszkodni, lehet szeretni őket, gondolja még. Egy tárgynak végül is sokkal könnyebb. Könnyebb annak is, aki ezt a tárgyat birtokolja.
Nem egyszerűen egy talált tárgy ez az ő tárgya, hanem egy olyan tárgy, amit ő tett tárggyá.
Ettől majdnem elélvez az asszony, de legyűri magában, és tovább töpreng. A tárgyak nem gondolkodnak, nincs önálló, szabad akaratuk, egyáltalán nem gondolkodnak, de nem is cselekednek. Csupán használni lehet őket. Egyedül annak van hatalma fölötte, akinek a tulajdonát képezi.
Az őrlés végeztével az ember látta, hogy van ki hazaszállítsa az asszonyt lisztestől, ezért ő egyedül indult haza.
Otthon, lefekvés előtt
sokáig dörgölte egyik talpát a másikhoz, hogy az ocsú kihulljon lábujjai közül, és amikor ezt meglátta az ő asszonya, azt mondta neki, ejnye, te ember, hát nem aratni küldtelek én, hanem lisztet őrölni.
Miből az ember egyenesen megértette, hogy az asszonya kitalálta az ő egész mai napját, hogy az a veséjébe lát, és kár lenne bármit is tagadnia.
Annálfogva szó nélkül bebújt a takaró alá, és amikor a keze megkereste a szerszámát, érezte, hogy immár az ő micsodája is teljesen kihűlve várakozik az asszonyra.
Ha így van, így van, gondolta, és igyekezett nem elaludni, míg az asszonya a mosogatást bevégezvén mellé feküszik. Gondolkodjon el azután ki-ki saját maga a fenti történet értelmén.
