Hőbörgés után jobban csúszik a pálinka
A kisebbségi magyar érdekképviselet, amely igen hangos tud lenni, ha posztok, állások, források elosztásáról van szó, mélyen hallgat, ha a legelemibb jogsértések az orra előtt történnek.
December elsején a Noua Dreaptă úgy vonult végig Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, hogy az emberben óhatatlanul felmerült a gyanú: a helyiek időben, gondosan meghívták a masírozókat.
Rosszul érezték volna magukat az atyafiak, ha valaki nem duruzsolja a fülükbe, hogy „Románia egységes, oszthatatlan és még nem tudom, milyen jelzőket illik ilyenkor mondani nemzetállam”.
Lehet, hogy a székely kocsmárosok rendeltek
egy kis Noua Dreaptás hőbörgést, ezek után ugyanis jelentősen nőhet a köményes pálinka fogyasztása a helyi kocsmákban. Antal Attila csíkszeredai alpolgármester a rituális hergelés és önhergelés előtt leszögezte: nincs szükség a szélsőjobbos demonstráció engedélyeztetésére, ez ilyenkor – nemzeti ünnepen – legális. Ugyanígy nyilatkozott Antal Árpád, aki sepsiszentgyörgyi polgármesterként várta a felvonulást.
Antal és Antal tévednek. A Noua Dreaptás és úgy általában a szélsőjobbos tüntetések nem legálisak még nemzeti ünnep ürügyén sem. Az érvényes jogszabályok szerint nyilvános rendezvényeken, megemlékezéseken, vallási ünnepségeken (lásd Csíksomlyó) csoportosan is fel lehet vonulni, meg lehet jelenni. De tiltott minden olyan megmozdulás, amely alkalmas a konfliktuskeltésre, a közösség elleni izgatásra, a közrend megbontására.
A minimum az lett volna a Noua Dreaptă legutóbbi megmozdulása előtt, ha pontos vonulási tervet kérnek a szervezőktől, továbbá bejelentést arra vonatkozóan, mégis hány ember lepi el a nagyon kis városok köztereit. Senki sem kért ilyen jellegű információt. A Noua Dreaptă pedig bevallottan nem akart erről nyilatkozni.
Jól érezte magát törvényen kívül.
Vajon miért nem lépett fel szigorúbban sem Csíkszereda, sem Sepsiszentgyörgy? Az érintett politikusok arra hivatkoznak, hogy a jogszabály nem egyértelmű, nem lehet prejudikálni, hogy a felvonulók jogszabályt sértenek. Ez igaz. De még nehezebb számon kérni őket, ha – a jogszabályokkal ellentétben – nem is szabnak nekik feltételeket.
A Noua Dreaptă a román szélsőjobb legrémesebb hagyományaival, jelképeivel együtt lébecol Romániában, és – ki tudja miért – nincs olyan magyar politikus, aki rá merne kérdezni arra, milyen alapon működik ez a magyar, roma, zsidó ellenes, homofób, paramilitáris szervezet.
A kisebbségi magyar érdekképviselet, amely igen hangos tud lenni, ha posztok, állások, források elosztásáról van szó, mélyen hallgat, ha a legelemibb jogsértések az orra előtt történnek. Tulajdonképpen hallgatnunk is kell, mert „jó példával” mi járunk elől.
A vasgárdista hagyományok ápolóival szemben Csíkban is megjelentek azonnal – szigorúan magánemberként, nem szervezetten, tehát nem számonkérhetően – a magyar gárdások. Kéz kezet mos alapon, vállt vállnak vetve statisztál egymásnak a román és a magyar szélsőjobb.
Mondhatnánk, hogy na és,
úgyis érdektelenségbe fulladnak ezek az akciók. Kampányol magának egy kicsit a ND, a HVIM, a gárda, aztán mindenki haza megy. Legfennebb majd besepernek néhány szavazatot, itt vagy ott, ahol érik. Jönnek, látják őket, kicsit győznek, aztán elmennek.
Csakhogy nyomukban ott tátong a hatalmas joghézag, a jognak a nem ismerete, vagy a jogalkalmazás – ilyen olyan alapon történő – megkerülése. Ma olyan indokkal szervezhet pártot maga köré bárki, amilyen indokkal csak jólesik. Olyan jelképeket használ, ami csak jól esik. Ott masírozik, ahol akar. És csak az úri kedvén múlik, hogy egy kicsit provokál, vagy nyomában kő kövön nem marad.
Csíkban bekísértek 15 magyar „ellentüntetőt”. Azonnal meg is állapították sokan, hogy íme, így működik a részrehajló román igazságszolgáltatás. Valóban, ugyanígy be kellett volna kísérni a Noua Dreaptás demonstrálókat. De vajon hol kezdődik a részrehajlás? Milyen alapon kérhetjük ki magunknak a román fasizmus hagyományainak az ápolását, ha a magyar szélsőjobb fölött szemet hunyunk?
„Ez már tűrhetetlen”
– mondja Antal Árpád a román provokációról, és lehetséges megoldásként elképzelhetőnek tartotta, hogy legközelebb több ezer magyar tüntető tiltakozzon az utcán, ha a Noua Dreaptă újabb akcióra szánja el magát. (Kijelentését azzal mérsékelte, hogy mindenképpen „bölcsességre” van szükség.)
Ma egy erdélyi magyar politikusnak több ezer embert az utcára vinni jelentős teljesítmény, hihető ezért, hogy ez a megoldás vonzó a sepsiszentgyörgyi polgármesternek. De a kis tömeggel szembeállítani a nagyobb tömeget egyet jelent a jogállamiságról való lemondással. Elég aggasztó perspektíva, mert minden tömegnél van még nagyobb.
A jogállamisággal szembeni értetlenség általános
és szimptomatikus. Úgy védjük jogainkat, hogy nem ismerjük érdekeinket. A MOGYE magyar intézetei körül hasonló, a joggyakorlat lényegét megkerülő vita folyik. Ma a marosvásárhelyi orvosi egyetemmel kapcsolatban mindenki azt kérdezi, lesznek-e magyar intézetek, magyar rektorhelyettes, dékán stb.
Holott az alapvető kérdés az, létezik-e Erdélyben kisebbségbarát betegellátás. Betartják-e a betegek alapjogait? Nem az a kérdés, hogy a magyar orvosok tanulhatnak-e az anyanyelvükön. Mert a bánatot érdekli, hogy milyen nyelven tanulnak manapság a medikusok, amikor a diákok ezrei utaznak keresztül-kasul a világban, és
ott és olyan nyelven tanulnak, ahol érik.
Az alapkérdés az, hogy az az orvos, aki átlépi a MOGYE küszöbét, és Erdélyben vállal állást, el tud-e látni egy magyar beteget. Függetlenül attól, hogy román-e a nemzetisége, vagy sem. Hogy az egészségügyben dolgozók beszélik e a cigányok, magyarok nyelvét is annyira, hogy cigányok, magyarok lakta vidékeken dolgozzanak.
A magyar intézetek ügye mellett miért nem veti fel senki, hogy vezessék be legalább az alapfokú magyar/roma nyelvoktatást minden MOGYE-s diák számára? Európai ember számára azt firtatni, hogy milyen nemzetisége van egy tudományos munkát végző embernek, több mint illetlenség. Etnikai kvóta alapján kérni egyetemi státuszt, kinevezést, posztot: több mint anakronizmus.
Az orvos az orvos, nem magyar és nem román. A fájdalomnak viszont nyelve van: a beteg az románul, magyarul, cigányul beteg. Ez a szemlélet azonban sem a (többségi) jogalkotásban, sem a (kisebbségi) jogérvényesítésben nem érvényesül.
Írom mindezt annak a tudatában, hogy a marosvásárhelyi szülészeten (is, ahogy nagyon sok más szülészeten az országban) több éves gyakorlat a szegregáció. Kérhet olyant egy szülő nő, hogy nem akar cigánnyal egy gyermekágyas szobában feküdni. Retorziók érik a csak magyarul beszélő cigányokat a román személyzet részéről, mert magyarul beszélnek, és nem tudnak románul. És megbélyegzik őket a magyar nők azért, mert cigányok.
Ezek azok az emberi drámák, amelyek az egész rendszer hasadtságát jelzik. Miután ilyeneket megél az ember, már nem tudja román vagy magyar alapon mérlegelni a MOGYE ügyét. A szélsőséges provokációkat sem román vagy magyar sérelemként látja. Hanem úgy, hogy őrült világ ez, és egyre kevéssé van benne rendszer.
