Hogyan nem lettem Tőkés László szeretője?

„Ezúton értesítem mindazokat, akik Parászka Boróka újságíró manna.ro honlapon megjelent írásait nekem tulajdonították, hogy sem az említett írások, sem bármilyen Parászka Boróka által megjelentetett cikk nem az én tollamból származik, és szigorúan elhatárolom magam mindennemű, a fent említett hölggyel való azonosítástól. Drd. Prohászka Rád Boróka, egyetemi adjunktus.”

Ezzel az újsághírrel 2009 augusztusában találkoztam, és bevallom, egészen hosszan néztem magam olvasás után a tükörben.

Nagyon fontos részlet, hogy mindeközben az augusztusi meleghez képest viszonylag jól fel voltam öltözve: volt rajtam nadrág, ing, és semmiképpen sem homorítottam, és nem domborítottam. Nem volt bennem semmi kacérság, semmi kellem vagy kelletés.

Egyszerűen csak bámultam bele a saját arcomba, fürkésztem a saját tekintetemet, próbáltam tetten érni, hogy én valóban én vagyok-e. A „fent említett hölgy”.

Az életösztön azt diktálta, hogy azonmód kiadjak egy cáfolatot, „ezúton értesítsek”, hogy a híresztelésekkel szemben nem igaz, hogy én ne lennék én, sőt nagyon is én vagyok, azonos magammal, eszem ágában sincs tehát elhatárolódni magamtól, sőt magammal azonosítom magam.


Kikérem magamnak magamat.

Esetleg még lehetne mellékelni hozzá egy fotót bizonyítékul, gondoltam kapkodva, ahogy ott állok az előszobában. Igen forró augusztus volt, és nekem igen sok munkám, egészen csatakos volt rajtam az ing. Ez lehetne az önarcképem: a csatak. És akkor fogtam gyanút magamon.

Gyanús lett a maszatos gyerekkezektől, a verítéktől átázott ing, a karikás szemből visszatükröződő kétely, a fénytelenség, a fáradtság, és az önmagamról való beletörődött lemondás. Be kellett ismernem 2009 forró augusztusában, hogy valóban, valami történt velem az elmúlt évek, évtizedek alatt. Mialatt az lettem, aki. 

Én nem én vagyok. Aki ott áll a tükörben, az valaki más, vagy mások. Fekete szöghajamból idegenül ágaskodtak az ősz szálak, arcomra ráncok telepedtek, testemre striák kúsztak. Születések, temetések, otthonok és otthontalanságok, csalódások és reménykedések: az ember egyszer csak belátja, hogy

nem önmagánál ér véget, hanem másoknál kezdődik.


Így aztán nem helyesbítettem Prohászka Rád Borókát, aki PhD és egyetemi adjunktus, és aki „szigorúan” elhatárolódott.

Arra gondoltam, hogy engedékeny leszek vele, meghagyom az elhatárolódás boldog, felelőtlen, öntudatos tudatlanságában. Hadd higgye, hogy ő nem én. Hogy én fent említett, mindennemű hölgy vagyok. Boldogok, akik.

Két évvel később a következő újsághírrel találtam szembe magamat:

„Én, Dr. Prohászka-Rád Boróka PhD, egyetemi adjunktus, elhatárolódom a személyemet ért rágalmazásoktól. Amint az köztudott, az Európai Parlament alelnökének, Tőkés Lászlónak brüsszeli irodájában dolgozom 2010 szeptemberétől. Valótlan állítás, amely ezt a munkaviszonyt a szigorú szakmai kereteken túlmutatónak írja le, megsértve ezzel a becsületemet, személyes méltóságomat és önérzetemet.”

Újra a tükörbe kellett néznem, lebuktam. Nekem egyáltalán nem volt köztudott, hogy ki dolgozik Tőkés László brüsszeli irodájában. Soha, egyetlen percig nem foglalkoztatott ez a kérdés. Mint ahogy kérdésként nem merülhetett fel az sem, hogy melyek a munkaviszony „szigorú szakmai keretei”.

A túlmutatásról van némi fogalmam, de ezzel, valamint a „becsülettel”, a „személyes méltósággal” és az „önérzettel” én már sokkal, de sokkal korábban elszámoltam. Valamikor akkor, amikor rájöttem, hogy nincs elhatárolódás, hogy én, Parászka Boróka nagyon is Prohászka Rád Boróka vagyok, és még sokan mások. Az ember becsülete, személyes (valamint személytelen) méltósága, önérzete másoknál kezdődik, és végződik.

Így vagyunk egymás túszai, reményei.


Túlmutat Prohászka Rád Borókán, hogy magánképeit (melyeken öltözetlenül, valamint tudatlanul, tehát boldogan domborít és homorít) elorozták, ki- és elhasználták. Sért engem. Kikérem magamnak. Eszem ágában sincs elhatárolódni Prohászka Rád Borókától, amikor képmásával visszaélnek.

Túlmutat Tőkés Edithen, hogy lesértett asszonyozták, és mint ilyennek kétségbe vonták a jogát, illetve kötelességét arra, hogy asszonyi, női méltóságát megvédje. Eljelentéktelenítették fájdalmát, csalódottságát. Az ilyesmi sért engem, és kikérem magamnak. És nem, nem határolódom el tőle.

Túlmutat Gyimesi Éván, hogy – mint engedményeket nem tévő kritikusát – halála előtt néhány héttel Tőkés László lehazugozta.

Mindezek túlmutatnak, el egészen a (női) szolidaritásig. Mindezeket nem lehet elfelejteni, megemészteni, feldolgozni. Hogy az ember nő. És úgy nő, hogy neve könnyen cserélhető változó, ma szerető, holnap megcsalt feleség, holnapután meg halott.