Jelkép-bunyó, grundharc, giccsháború

Úgy tűnik, az utóbbi hetekben mintha lenne egy jól átgondolt, felülről irányított kampányakció, amelynek a célja minél kisebb befektetéssel, minél kevesebb ötlettel jelen lenni az erdélyi közéletben.

Nem tudom megfejteni, hogy a kampányakciót politikai szerepre ácsingózó civilek irányítják-e, vagy szerepzavarral küzdő politikusok. Egy biztos, a civilszféra és az erdélyi magyar politika egyaránt nagyon nagy bajban van, ha mindaz úgy és annyira igaz, ahogyan az elmúlt időszakban megmutatta önmagát.

Az erőltetett és tartalom nélküli szimbolikus bozótharc zászlóvivői mindenképpen a Kovászna és Hargita megyei önkormányzatok. Borboly Csaba, mióta betölti ezt a pozíciót, azon dolgozik, hogy egyfajta új Székelyföld-politikát képviseljen. Igyekezete nem alábecsülendő, és nem is mindig eleve elvetélt, erőfeszítései pedig határozottan értékelendőek.

Igaz, a Székelyföld-diskurzus sokkal régebbi Borboly Csaba önpozícionálásánál. Tisztesség kedvéért írjuk le, a legtöbbet gazdasági, terület- és intézményszervezési téren Kolumbán Gábor gründolt össze ebben a témában. Öröksége több mint egy évtizedes, Borboly – szintén nem lebecsülendő módon – nem szégyellte elővenni egykori politikai ellenfele ötleteit, programját, leporolni róluk a port, és

újrahasznosítani, aktualizálni azt, amit lehet.


Ám legyen. Mindehhez társul egy minden eddiginél agresszívebb politikai marketing (ebben jó igazán Borboly). Ha nincs is még egységes székelyföldi gazdaság-, fejlesztés- és kultúrpolitika, ha csak csökevényesen működik a társadalompolitika, akkor is tegyünk úgy, mintha Székelyföld (mely fantomnak autonómiáját oly következetesen követelik sokan) lenne. Erről szól a Székelyföld-tábla projekt, erre irányul minden jelkép-keresési igyekezet.

A hétvégén Sepsiszentgyörgyön tanácskoztak a Székelyföld-jelképek sorsáról az illetékesek. Sok, tekintélyes szakember mellett Borboly Csaba és Tamás Sándor önkormányzati elnökök is. Tamás Sándor, aki Borbolyt kitartásban és látszani akarásban már-már utoléri, el is mondta, „Brand a lelke mindennek”.

Vajon feltették-e az urak a kérdést: mi van akkor, ha a brand mögött még nincs eladható áru? Vagy talán nem is lesz? Vagy nem úgy, ahogyan most a kürtőskalács- és szilvapálinka-turizmus, a kerámia-cserekereskedelem lehetővé teszi? Mennyire járatja le (a politikai szándéktól elétérően sokkal kevésbé egységes) Székelyföldet ez a „fenn az ernyő, nincsen kas” hozzáállás?

Azt a kérdést már ne is tegyük fel, hogy milyen hozadéka van a rovásírás kényszer-reneszánszának, a helységnév-táblákon, intézményeken, köztereken, emlékműveken való szerepeltetésének. Már rég nincs értelme azt feszegetni, hogy a rovásírás milyen mértékben része a magyar kultúrának. Ez egy politikai identitás-képlet, sokan lesznek, akik úgy gondolják, e nélkül a szimbolikus jel nélkül nem képviselhető sem a magyarság, sem a székelység. Ha én azt mondom, hogy a rovásírás kiterjesztése, szimbolikus használatba helyezése anakronisztikus, erőltetett és indokolatlan (márpedig ezt mondom), rögtön a magyarellenes,

székelyellenes oldalon találom magamat.


Ám legyen az így gondolkodóké a nagyobbik rakás, és kössünk kompromisszumot. Minden politikai önérdekből kierőszakolt és használatba hozott jelkép mögött legyen azért valami valós tartalom. A közösségi jelképek tulajdonsága a közösségiség, a közös emlékezet, a közös használat, és nem utolsó sorban a jelenidejűség. Borboly Csaba és Tamás Sándor megyéjében is van számtalan olyan civil kezdeményezés, szakmai teljesítmény, amelynek látszania kell, amely „brandesíthető”. Én látni szeretném ezeket.

És látni szeretném, hogy a megyei önkormányzatok is látni szeretnék, sőt mi több megmutatni szeretnék ezeket. Nem attól fogom Székelyföldön érezni magamat, hogy útban Csíkszereda vagy Sepsiszentgyörgy felé Székelyföld táblákat hagyok magam mögött, hanem attól, hogy egyre több úticélom lehet ezekben a városokban, van amiért odamenni.


Időközben nem csitul a Guºa-háború Marosvásárhelyen.

Még mindig az RMDSZ tiltakozik a temesvári tömeggyilkosságokért felelős tábornok szobra ellen, még mindig csupán a negatív kampányra futotta a Szövetség erejéből. Nem mintha nem érdemelne érdemi reakciót a városvezetés gesztusa, hogy köztéren szeretné rehabilitálni a múlt rendszer emberét mintegy a rendszerváltás mementójaként. De én ettől a negatív (így élősködő) kampánynál többet várok.

Van a marosvásárhelyi magyar közösségnek (és az RMDSZ-nek) annyi potenciálja (emberi és anyagi!), hogy álljon elő egy alternatív rendszerváltás-emlékművel. Ajándékozza meg a várost egy másfajta – közös, morálisan felvállalható – emlékezet lehetőségével. Jó játék volna ez „kifelé” is, „befelé” is. Az RMDSZ végre megmutathatná a város teljes lakosságának azt, hogy igazi alternatívát jelent.  És a Szövetség jelezhetné „befelé” is, a magyar közösség felé: számon tartja, kikkel és kikért dolgozik, kire számíthat, tud együttműködni, teret engedni a tehetségnek, kreativitásnak stb.

(Ide írom lassan, tagolva, hátha valaki megérti: Marosvásárhelyen az egy főre eső képzőművészek száma igen magas. Kérjetek már fel valakit, fizessétek meg, és lobbizzátok ki, hogy kortárs képzőművészeti alkotás teret kapjon a városban.)


Kolozsváron is megy a hajcihő

a be nem fejezett, de már felavatott Főtér körül. Jellemző módon a helyi magyar közösség haragja is akkor csapott az egekig, amikor a pszeudo-megnyitó protokollja nem bizonyult „elég magyarnak”. Nem volt elég magyar szónok, énekes, pomponlány. Gyorsan rohant is mindenki a Főtérre „tiltakozni”, szónokolni, fényképeződni, demonstrálni az éberségében nem lankadó magyar öntudatot.

Azonnal megfogalmazódott a félelem: „a Matyi tér” nem lesz eléggé „Matyi tér”, nem lesz eléggé magyar. Egyetlen egy javaslatot nem olvastam arra vonatkozóan, mitől lenne magyarabb, mint eddig. Nem baj, írok én most néhányat.

Szeretném, ha kapna Kányádi Sándor egy padot a téren. Egy szép, térhez illő, kényelmes padot. Olyant, amilyennel a budapesti metróban is rendelkezik. És írja rajta, hogy „Itt pihen Kányádi Sándor, ha erre jár”. (Azt is szeretném, ha sokat pihenne ott, és lehetne vele beszélgetni!).

Szeretném, ha kapnának a Korunk szerkesztői (vagy a Bulgakov törzsvendégei, vagy a Transindex, vagy a Helikon, vagy a Szabadság – mindegy) egy könyöklőt. Egy klassz kis térplasztikát, ahol meg lehet állni a sarkon, és lehet beszélgetni. Ahol mindig bele lehet futni valakibe. (Eszembe jutottak az óbudai esernyős lányok, lehetne kérni egy ilyen időtálló esernyőt is?).

És igenis szeretném, ha a kolozsvári főtéren helyet kapnának a görisek és a deszkások, magyarok és románok, és pláne a székely deszkások. És nagyon szeretném, ha a kisgyerekeseknek könnyítenék a közlekedést. És megkérdeznék a nagyon aktív magyar szülői közösséget Kolozsváron (akik például többször tiltakoztak a gyerekveszélyes közlekedési viszonyok ellen), mit szeretnének még erre a térre? Babakocsival hogy tudnák minél inkább belakni, bejárni? Hogyan tudnának minél többen, minél nagyobb kedvvel ott időzni?


De legesleginkább azt szeretném,

ha lenne egy állandó gesztenyeárus. Nagybányai, finom, illatos gesztenyével. (A polgármester nem tiltakozna, hogy a gesztenye nagybányai!) Csomagolna mindenkinek, aki arra jár, románnak és magyarnak forró gesztenyét.

Íze, szaga is kell legyen a térnek. Hát legyen ez.