Lélekmentő alapítvány

A minap. miközben Pécsre tartottam egy nemzetközi vonattal, szerencsém volt megismerkedni egy különleges emberrel. A neve Katie, vagy magyarosan Kati. Egy budapesti kedves fiatal nő, aki 1996 óta él Kolozsváron. Nincsenek erdélyi gyökerei, mégis itt talált otthonra. Egy igazi multikulti társasággal együtt élnek itt Kolozsváron, és rákos gyerekekkel foglalkoznak. A közös nyelvük az angol. Nem mindennapi emberek.

A nagy munka, karrierépítés, életépítés, nagyvárosi pörgés mellett valahogy egy kicsit elszakadunk már a való világtól. Az empátiánk, amennyire még jut az időnkből, többnyire elhasználódik a kedvesre, a családra, a barátokra, ritkábban a valamelyik másik földrészen természeti katasztrófától szenvedő ezrekre, amikor éppen átkapcsolunk a hírekre.

És akkor ott ül veled szemben a vonaton egy ember, aki Budapesten nőtt fel, élt, végzett egyetemet, dolgozott, majd egy nap fogta magát, és indiai származású, bár igazi brit férjével együtt Kolozsvárra költözött, és rászánta életét, magánéletét, családja életét a kolozsvári onkológia gyerek betegeinek a gondozására. Nem is gondozás ez, vagyis nem az orvosi szakkifejezés értelmében.

A Little People Alapítványnak kitűzött célja a rákban szenvedő, kezelés előtt, alatt, vagy után álló gyerekek lelki, szellemi világát színesíteni, ezzel a felépülésüket, visszaintegrálódásukat segíteni.


Olyan világ ez, amit nem sokan kívánunk megtapasztalni.

Kiderül, hogy a gyerek vagy tinédzser rákban szenved. Lehet túléli, lehet nem. Az szülők depresszióba esnek, a gyerek még jobban. Tanácstalanok. Nincs pénzük, eladják az autót is, ha kell. Nem ismerik a jogaikat, sem a lehetőségeiket. Az orvos professzorok ridegek, alig beszélnek velük, sok a páciens, kevés az idő. A legtöbb infót az asszisztensekből kell kiszedni. A gyereket ilyenkor izolálják, mindent megcsinálnak helyette, nem hagyják semmilyen tevékenységet végezni, tehetetlennek, hasztalannak érzi magát. Ritkán foglalkoznak az oktatásával, kieshet 1-2 évet is az iskolából. Nem is tudják, hogy egyáltalán túl fogja-e élni a betegséget, megszűnik mindenféle, ebben a korban szükséges szociális élete.


És mindez nem jó, tudják ezt a modern orvostudományban is. A meggyógyulás fele lelki alapú. Ingergazdag életet kell adni neki.


Itt jönnek be Katiék.

A The Little People Association Romániában bejegyzett civil kezdeményezés, amely csoportos összejöveteleket szervez gyerekeknek: játéknapokat, sporteseményeket, bajnokságokat, főzőcskézéseket. Koncertekre viszik őket, vagy csak egyszerűen kirándulni, amennyire egészségük engedi, orvosi kísérettel. Beszélgetnek a gyerekekkel és a szülőkkel egyaránt. Elmondják lehetőségeiket, jogaikat. Emberként foglalkoznak velük. Pszichológiát hallgató, terapeutának készülő diákokat vonnak be a munkacsoportjaikba. Elég csak megnézni az alapítvány honlapján a beteg gyerekek arcát, és megértjük, hogy miért annyira szükséges a munkájuk.

 

Elég megnézni annak a félig lebénult gyereknek az arcát, aki jó ideje először mosolygott, amikor Beyonce kolozsvári koncertje előtt személyesen vitt neki ajándékot.

Az érdekes az, hogy az alapítványt fenntartó csoportból senki sem erdélyi.


Vannak itt britek, japánok, ukránok, franciák.

Mind itt élnek évek óta Kolozsváron. És ott van ugye a budapesti Katie, az egésznek a szíve, vezetője, PR menedzsere, szervezője, pszichológusa és még ki tudja mije. A munkatársakkal és a szervezőkkel a közös nyelv az angol. A ritkábban besegítő erdélyi magyarokkal a magyar. Az érdektelen, és olykor akár ellenséges román hatóságokkal, kórházvezetőkkel pedig a román. Katie románul is megtanult. Már képzéseket is tart orvosoknak és diákoknak egyaránt.

Érdekes volt amúgy hallgatni, hogyan is néz ki külföldi szemmel Kolozsvár, Erdély, Románia. Soha nem tudnád meg, hogy pl. Kolozsváron milyen sok külföldi él. Együtt járnak bulizni, egymáshoz járnak vacsorázgatni. Orvosok, civilek, diplomaták, szoftverfejlesztők, idehelyezett menedzserek. Megtalálják egymást hamar. A fiatalok belevágódnak az éjszakai életbe. Először nagyon élvezik, ragadnak rájuk a helyi lányok a diszkókban. Aztán hamar kiderül, hogy legtöbbjük üres, felületes érdekember, nem különösebben intelligens. Gyakran inkább a többi külföldi közt találnak partnert maguknak. De ott vannak azok is, akik már itt nevelik gyerekeiket. Általában otthon taníttatják, külföldi iskolákban vizsgázgatnak évente párszor.

Ami nagyon megmaradt még a beszélgetésünkből, az az erdélyi magyarok és románok közötti különbség. Erre nagyon kíváncsi voltam. Katie szerint a románok sokkal érdeklődőbbek, bevállalósabbak, nyitottabbak. A román sajtó sokkal empatikusabb, a magyar túlságosan politikus, nem érdeklik az ilyen témák.


A román diákok sokkal többen jelentkeznek munkára,

a magyarok zárkózottabbak, érdektelenebbek, és nem utolsó sorban sokkal fennebb hordják az orrukat. Teljesen más tapasztalatai voltak a román és a magyar pszichológus diákoknak tartott előadásokon.

Az erdélyi magyarok nehezebben találják meg a helyüket nemzetközi környezetben. Érdekes módon 12 év ittlét alatt Katie már lassan erdélyi lett, de nem igazán erdélyi magyar, pedig magyar az anyanyelve. Szerinte az erdélyi magyar világ a románhoz képest általában zárkózottabb, pletykásabb, nacionalistább és érdektelenebb. Kivételek persze vannak, de a szabály áll. Biztosan nem ő lesz az első ideköltözött külföldi, akinek ez feltűnik.

Most Katie többedmagával románul ír könyvet a rákos gyerekeknek és szüleiknek arról, mit tehetnek, mit tegyenek, hogy a kezelést minél sikeresebben és minél elfogadhatóbban átvészeljék. Közben kötelező minőségbiztosítási rendszert dolgoz ki a rákkezelésekre a román egészségügyi minisztériummal közreműködve, amely felfigyelt tevékenységükre.
 
Egy olyan rendszert, amely kötelezné a romániai onkológiákat, hogy a beteg gyerekek biológiai kezelése mellett nagyobb hangsúlyt fektessenek a szellemi és érzelmi segítségre. Álma egy nagy sportterápiás komplexum építése itt, Kolozsváron. Azt mondja, addig nem megy el innen, amíg ezt meg nem valósítja. Talán sosem megy már el innen. Ezért nagyon sokan hálásak neki és a csapatának is.