Magyar címer, román kenyér

Az Antena3 televízióadó felfedezte, hogy a csíkszeredai Márton Áron (római katolikus) líceum homlokzatán ott díszeleg a magyar címer. (Magyarország címere – mondták ők.) Vili, a román állam nem nagyon épített középiskolákat az utóbbi jónéhány évtizedben, a magyar állam (M.Kir.) meg volt olyan surmó Erdély elcsatolása előtt jól odacímerelni a védjegyét. 

 

 

 

Ezeken az épületeken mindjárt száz éve sikálják rendületlenül a monarchia védjegyeit, címereket, feliratokat, amelyeket eléggé el nem ítélhető módon levakarhatatlanul vittek fel a hajdani építtetők. Sejtettek valamit.

 

 

 

Ahol nem lehetett lemázolni a feliratot, ott eléje tettek valami pofás kis táblát, növényzetet, növesztettek gyorsan egy fát, odatoltak egy szobrot, alkalmaztak egy nagyobb testű portást takarásnak: valami megoldás mindig akadt. 

 

A Márton Áron Líceum – ami már nem is Márton Áron Líceum – rehabilitációjakor megelégelték az évtizedek óta tartó maszatolást, és halált megvető bátorsággal visszacsinálták a homlokzatot úgy, ahogy volt, címerestül, hármas dombostul. Duna, Tisza, Dráva, Száva. 

 

 

 

Mindig ugyanaz a forgatókönyv. A felháborodott román hatóságok, szakértők, valamint elkerekedett szemű tévébemondó nők (akiknek Băsescu szerint hagymaszemük van) teli torokból, valamint teli tüdőből kérdezik, hogy lehet ilyent. Hogy a román állam pénzén a magyar címert? Ott fent, és olyan sárgán?

 

Ilyenkor elemében érzik magukat az erdélyi magyar politikus urak, mert lehetőségük nyílik teljes mellszélességgel, jól ellenállni, főműsoridőben beinteni, hogy ezt nektek. Kapjátok be a címerünket, mind a három dombbal együtt. Ebből lesz a hajcihő, klasszikus koreográfia szerint:mindenki sértettnek és áldozatnak érezheti magát.

 

Antal Attila alpolgármester most higgadtan, visszafogottan, valamint a tőle elvárható rettenetes romántudással abszolválta is ezt a feladatot: telefonon nyilatkozott az Antena3-nak. Elmondta, hogy nem frissen tették fel a címert, hanem már ott volt (majdnem egy évszázada), továbbá hogy mindez nem politikai kérdés: „nu je treábö politikö” – hangzott ellenállhatatlan székelyül. Pedig aj dehogynem.

 

 

 

Ha Antal Attila valamivel tájékozottabb lenne a hazai építészeti, oktatásügyi és közigazgatási törvények tekintetében, és csak egy kicsit árnyaltabban tudna fogalmazni románul, csípőből visszakérdezne: kedves román kenyérrel dobálózó feleim, mit szeretnétek mégis rehabilitáció címén, önkormányzati költségvetésből verjük le az eredeti homlokzatot? Hamisítsunk történelmet?

 

Ezt az épület 1911-ben adták át: a rajta lévő felségjel egy már nem létező birodalom felségjele. Hol vannak az oktatási törvény által előírt kisebbségi történelemkönyvek, amelyekből az 1911 óta tartó folyamatokat érteni lehet? Hol vannak az új román történelemkönyvek, amelyek kisebbség és többség számára egyaránt emészthetővé, elfogadhatóvá teszik a jelképeket és a jelképek történetét? 

 

Hol van az az oktatási rendszer, amely végre a közös, hamisítás, maszatolás, uszítás mentes megbékélés és a továbblépés tere és eszköze?

 

Daniel Funeriu az idei tanév elején vetette fel, december végére eldőlt: kötelező a himnusz, a román himnusz éneklése a hazai iskolákban. Az osztálytermekben ki kell tenni a címert, a nemzeti – román nemzeti – jelképeket. 

 

 

Címeres világot akartok, kedves román feleink, 

 

hát ilyen a címeres világ. A címerbotrányt el lehetne tussolni, talán nem is verne akkora hullámokat, ha nem előzte volna meg Csíkszeredában az Avram Iancu bábu égetése. De megelőzte, a magyar szélsőségesek évek óta folytatják áldásosnak nem nevezhető tevékenységüket. Hol a zsidók, hol a románok ellen uszítanak.

 

Így persze sokkal nehezebb megmagyarázni, elfogadtatni, hogy a történelem és annak jelei nem egyenértékűek a hadüzenettel. Csak így tovább, magyar szélsőjobb.

 

Azt is nehéz lenne megmagyarázni, hogy ami kívülről olyan egységesen szakadárnak, olyan államellenesen izgatóan magyarnak látszik, az 

 

 

 

Az Antena3 bemondónője rákérdezett ugyan, hogy miért írja a Márton Áron Líceumon, hogy római katolikus, de Antal Attila nem mert válaszolni. Nem merte elmondani, hogy  Erdély szerte rettenetes konfliktusok vannak a felekezeti és az állami-önkormányzati magyar iskolák között. Hogy a magyar egyházak az egyházi jóvátételt a közoktatás kárára kérik és várják el. 

 

Hogy a Márton Áron Líceum is csak megtűrt intézmény ennek az épületnek a falain belül, mely épületnek a tulajdonosa valóban a katolikus egyház. A megtűrésért cserébe az épület fenntartását, működtetését az önkormányzat finanszírozza. És ebben a kényszerházasságban egyre több a kényszer, és egyre kevesebb az öröm.

 

 

 

Az idei tanév elején magyarok mentek majdhogynem ölre magyarokkal azért, hogy az osztálytermekben használhatóak-e az egyházi szimbólumok, lehet-e a tábla fölött kereszt. A mai napig nincs tulajdonképpen béke, hamu alatt parázslik a magyar egyházi és világi közötti feszültség.  (Nem az ideológiáról szól ez sem, sokkal inkább a pénzről, és arról, hogy ki az úr a házban. Hát nem Jézus Krisztus, az hétszentség.)

 

Úgyhogy a román nacionalistákat azzal vigasztalhatjuk, hogy a monarchiás címer ürügyén megpendített román-magyar ellentét már csak hab a tortán. Ennyit mára a korszerű, nyitott, gyermek- és kisebbségbarát oktatási reform közösségi és (nemzet)állami feltételeiről.