Menekülés a szocializmus felé

Roubini szerint a hatékonyság, a jövedelmezőség, a költségcsökkentés javításának örökös hajszolásával a kapitalista rendszer folyamatosan átszivattyúzza a jövedelmeket a munkától a tőkéhez, ám ez elkerülhetetlenül kapacitásfeleslegekhez és az aggregált piaci kereslet hiányához vezet.

Fotók: Egyed Ufó Zoltán

Magyarán: a tőke még jobban a tőkésekhez megy át a munkaerőtől és az államoktól, amelyek spórlásra kényszerülve nagyon lecsökkentik a fogyasztást, a költekezést, ami az egész rendszert bebuktathatja, hisz ennek a mai kapitalizmusnak az egyetlen mozgatórugója az állandóan növekvő fogyasztás, azaz a kereslet.

A múlt heti tőzsdei hullámvasutat követve sokan kijelentették: újra pénzügyi válság van, zuhannak a tőzsdék, veszítenek a bankok, a cégek, pánikol mindenki. Most már az államok is. Egy hír szerint a világ pár nap alatt elvesztette vagyonának egyharmadát. Tessék? Milyen vagyont? Eltűnt bármi kézzelfogható?

Ha nem tárgyak, gyárak, áruk, ingatlanok tűntek el, akkor mégis mi? Pénz a bankból? Valójában még az sem, hisz ma már a pénzek jó részét soha nem nyomtatják papírra. Virtuálisan létező pénzről van szó,

amely virtulisan jön létre, és virtuálisan is tűnik el.

E virtuális szerencsejátéknak alkalmazottak milliói, országok tucatjai esnek áldozatul. Neoliberális közgazdászok a nyugati jóléti államot temetik a válság 2008-as beállta óta. Nincs pénz szociális államra, meg kell szorítani a nadrágszíjat, túlságosan elburjánzott a költekezés, túl sok lett a kölcsön (amit ők adtak nagy örömmel), amit már fedezni sem lehet.

De miért működött jó ötven évig a szociális állam, és működik ma is például a skandináv országokban? Mitől volt annyira más valahol 1945 és 1995 között a világ, hogy a Nyugat gazdag és gyorsan feltörekvő államai képesek voltak egyszerre működtetni a valóban kapitalista, szabadpiaci gazdaságot, és ennek jövedelméből fenntartani egy példaértékű szociális hálót, könnyen elérhető minőségi oktatást, egészségügyet, közbiztonságot, természetvédelmet, végső soron jólétet?

A válasz sok okra vezethető vissza. De a tőzsdei és pénzügyi machinációk jóval kisebb mértékét, akár hiányát mindenképp ki kell emelnünk.


Minden akkor kezdett tönkremenni,

amikor nagyon kevesek által érthető és felfogható pénzügyi deriváltakkal kezdték a brókerek, a befektetési alapok a pénzt virtuális játszmákkal eljátszani. Akkor indult ez a példaértékű társadalom az összeomlás felé, amikor erkölcstelen spekulánsok játszóterévé vált a pénzügyi piac. Amikor a tőzsde már egy nagy kaszinóvá vált, amikor már abból lehetett pénzt csinálni, ha arra fogadtunk, hogy melyik részvény ára fog fel- vagy lemenni.

A végtelenségig derivált pénz fizikailag már rég nem létezett, az órákig, napokig felvett kölcsönöket már garantálni sem kellett, a spekulánsok Monopoly-játék módjára keresték a pénzt. Ez már nem  ártatlan játék volt, százmilliók élete volt a tét. A munkával, a saját ingatlannal, termeléssel alátámasztott érték ma már a tőzsdén lévő tőke elenyésző részét teszi ki. Ma már a pénz csodaszoftverek munkája, amely jobbra-balra tolja a számokat úgy, hogy reggeltől estig megduplázódhat az, ami valójában nem is létezik.

A tőzsdei szerencsejátékokat, pénzügyi deriváltákat, a befektetési alapok és bankok mocskos játszmáit az emberek ingatlanjaival, kölcsöneivel, nyugdíjaival nem ritkán az államok közvagyonával, nem szabályozták kellőképpen a pénzügyi érdekcsoportok által felvásárolt politikusok. Elég csak megnézni az Oscar-díjas Inside Jobot, vagy aCapitalism: a Love Story-t, és pontosan látszik, miről beszélek.


Persze, hogy nem kell állam

annak, akinek nincs szüksége rá. Persze, hogy nem kell ingyenes vagy olcsó minőségi közoktatás, egészségügy, közszállítás, park, támogatott üdülés, közbiztonság annak, aki meg tudja mindezt venni magának. A multimilliomost nem érdeklik sem szociális juttatások, sem a munkanélküli segély, sem a nyugdíj, sem a gyereknevelési támogatás.

Neki minimális állam kell, amely nem veszi el a pénzét adó formájában. A többi akár el is pusztulhat. Ebben az őrült folyamatban, ami az utóbbi húsz évben lezajlott, a legvagyonosabb öt százalék elveszítette maradék empátiáját is a többi 95 százalékkal szemben.

Az állam egy szerződés alapján jön létre, amelyet alkotmánynak hívunk. Ez a szerződés a közös céljainkat képviseli, az állam a közös érdekek hordozója. Egy ideje a közös érdek kicserélődött vállalati érdekre. Akkor indultunk el lefele, és veszítettük el minden szolidaritásunkat, erkölcsi igényünket, amikor olyan axiómákba törődtünk bele mint a

profit-érdek abszolútuma.


Miért rendelünk mindent – magunkat, életünket, államunkat, oktatásunkat, egészségünket – alá a multik, bankok, befektetési, alapok igényei kiszolgálásának? Miért építettünk fel egy olyan rendszert, amelyben alapértelmezésként elfogadott, hogy a nép nyugodtan szenvedjen csak, ha a befektetőnek nem éri meg maradni? A befektető az új isten, aki dönt régiók, országok sorsáról.

Miért kell mindennek és mindenkinek elfogadni a multik profit-érdekét mint a társadalom egyetlen meghatározó mozgatórugóját? Mióta lett teljesen normális az, hogy milliók szenvedjenek, országok menjenek csődbe, ha a befektetési alapoknak nem éri meg maradni? Mióta lett a létünk központi eleme ezen a bolygón a részvényesek szuverén érdekének a kiszolgálása?

De itt nem áll meg az abszurdumok sora. Három adósminősítő cég, a Standard & Poor's, a Moody’s és a Fitch döntheti gyakorlatilag el, hogy melyik ország mehet tönkre, melyik nem. Megválasztotta őket valaki erre a tisztségre, erre a feladatra? Miféle legitimitással dönt három, egyébként saját profitra hajtó cég arról, hogy melyik száz milliónak kell szenvedni, és melyik másik száznak nem?

Mióta lett három manipuláló cég erősebb, mint az ENSZ, az EU, az USA, Japán és Kína egybevéve? Kik ők, és miért engedtük meg, hogy rólunk döntsenek?

Másik nonszensz: hogyan jutottunk oda, hogy egy terméket már tudatosan gyártunk gyenge minőségűnek, hogy néhány év vagy még rövidebb idő múlva lecseréljük egy újabbra? Ez a kapitalizmus csak akkor működik, amíg dögivel fogyasztunk, azt is – ha lehet – kölcsönre. Mert ha lelassul a vásárlás, a multi nem tud növekedni, ha lelassul a kölcsönzés, a befektetők nem tudnak spekulálni.

Az már teljesen mindegy, hogy ezzel a gyors árucserével mind környezetünket, mind magunkat tönkretesszük, feléljük nyersanyagainkat, energiatartalékainkat, saját életünket veszélyeztetjük. Hová lett az a régi, ésszerű szabály, hogy az a termék jó, amelyik sokat tart? Hová lett az az ésszerű elképzelés, hogy valaki akkor nyer pénzt, ha alkot, ha szolgáltat valamit, ha foghatót vagy élhetőt nyújt?

Hogyan jutottunk oda, hogy egy csődközeli bank – miután közpénzből megmentik az ország csődjének kockáztatásával – vezetői magas bónuszokat kapnak, boldogan kimentenek pár száz milliót maguknak, és elmennek egy karib-térségi szigetre lakni anélkül, hogy bárki lenyomozná, hová lett a pénz? Hová lettek a 2008 óta eltűnt milliárdok, amelyeket most a közembereken vernek le a nadrágszíjat meghúzó államok?


Sikeres propaganda az ideológiai embargó,

amelyet mostanában a baloldali gondolkodásra helyeztek. Romániában, de saját közösségünkben is a közvélemény bigottan ellenzi, ha csak meghallja a szociál-liberalizmus, szocializmus, kommunizmus szavakat. 1990 óta egyáltalán nem kezelik objektíven a baloldali gazdasági figyelmeztetéseket. Ideológiai stop ez, amely sokba kerülhet.

Oda jutottunk, mint Amerika, ahol ezek szitokszavakká váltak, és már vicc is keletkezett belőle: „Miért nincsenek az USA-ban szocialisták? Mert aki az lehetne, inkább azt hiszi, hogy ő csak egy átmenetileg megszégyenített milliomos.” Megetették velünk a mesét, hogy munkával, talpraesettséggel mindenki milliomos lehet.

Nos, nem lesz. Nem lesz soha milliomos a lakosság 95 százaléka, mert nincs meg a lehetősége rá: nincs indulótőkéje, családi háttere, kapcsolatai, nem részesül minőségi képzésben, amely alapján értékesíthetné esetleges tehetségét.

Ez az ideológia embargó pontosan olyan irracionális, mint a kommunista volt, amely figyelmen kívül akarta hagyni, hogy a világ egy nagy piac, ahol többnyire a kapitalista törvények működnek, és ettől nem lehet elszigetelve élni.


A kelet-európai kommunizmust senki racionális ember nem sírhatja vissza,

de nem kéne kidobni a fürdővízzel a gyereket is: nem kellene elveszítsük teljesen a szociális igazságérzetünket. Ne essünk már a ló túlsó oldalára. Igenis vannak olyan gondolatok, amelyeket tovább kell vinni: általánosan elérhető, ingyenes, minőségi oktatás, elérhető minőségi egészségügy, szociális háló – nyilván csak annak, aki valóban rászorul, stb.

Hogy nincs rá pénz? A pénz az államainkból (a mi zsebünkből) a befektetési alapok, bankok, spekulátorok zsebébe vándorolt. Amíg a jelenlegi, az ő érdekeiket szolgáló szabályzások érvényesek, addig mi becsődülünk, nadrágszíjat húzunk, ők pedig virulnak, sokmilliós bónuszokat kapnak, és fizetik a politikusokat, hogy ezt a jogi keretet fenntartsák, és fizetik médiát, hogy elhitessék velünk, valaha is oda juthatunk, ahova ők.

Az utolsó remény, az utolsó erő, amely ezt a tébolyodást megállíthatja, az a csúnya, jó öreg az állam.


Az a mocskos, kopott, sokat szidott állam.

Az az állam, amely megengedte, hogy bankok, multik, befektetési alapok nagyobakká válljanak, mint a világ legerősebb államai; hogy a munkával termelt érték keveset érjen, míg a spekulációból nyert virtuális érték percek alatt milliárdokat hozhasson. Az az állam, amely lassan elfelejtette, hogy miről szól az őt létrehozó szerződés.

Szomorú, hogy utolsó mentsvárunk pontosan az az állam, amely szemet hunyt ezek felett. Egyszerűen senki másnak nincs meg az ereje, hogy megállítsa az egész életünket a részvényesek érdekeinek alárendelő folyamatot. Az államok meg kell, hogy védjék magukat és minket is. Vissza kell térni az eredeti társadalmi szerződéshez.

Lesz elég ereje? Tudunk elég nyomást gyakorolni a lefizetett politikusokra? Vagy végül marad a bejáratott út, és forradalom kell? Meddig szurkolnak még az államok az anarchistáknak ahelyett, hogy átvennék tőlük a kezdeményezést, szabályoznák a tőzsdekaszinót, tisztességesen megadóztatnák a pénzügypiaci jövedelmeket, és számonkérnék az utóbbi három évben adóparadicsomokba kimentetett vagyonokat? Meddig adják még a magas labdákat nekik?