Modern kolozsváriságok: ki a kolozsvári?

Tisztázzuk az elején: ez a cikk kimondottan a kolozsvári magyarság identitásának a kérdését tárgyalja. Nem kérdőjelezem meg egyetlen román ajkú kolozsvári lakos kolozsváriságát sem, de az ő esetük egy másik, talán még összetettebb kérdés, ami megér egy külön szimfóniát. Szóval pontosítsunk:

ki a kolozsvári magyar?


Mint a legtöbb identitás-kérdésre, a válasz erre is attól függ, kit kérdezünk meg. Egységes értelmezés nincs. A kolozsvári magyarság ugyanis talán a legváltozatosabb erdélyi magyar városi közösség. Nincs még egy város, ahol ennyi, egymástól különböző és egymással viszonylag laza kapcsolatban lévő magyar közösség éljen.

Az utóbbi néhány évben szinte minden réteggel volt kapcsolatom, találkoztam velük. Az alábbi csoportok határai természetesen képlékenyek, vannak átfedések, sokan vannak, akik ide is, oda is sorolhatják magukat. Mégis érdemes megkülönböztetni ezeket a csoportokat ahhoz, hogy megértsük, miért ennyire nehéz a kolozsvári identitás kérdése.


A legkolozsváribbak

(legalábbis ők ennek tartják magukat) azok a családok, amelyek nagyon sok generáció óta a városban élnek.

Õk azok, akik általában a belváros, illetve a belváros előtti történelmi utcák bérházait, házait lakják. Az ő kolozsvári mércéjük a Házsongárd: „Kolozsvári vagyok, mert évszázadok óta a Házsongárdi temetőben nyugszanak az őseim”.

Kétségtelenül „törzskönyvezett” kolozsvárinak számítanak a hóstátiak is. A város valamikori házas külvárosait benépesítő, és 1-2 megmaradt háznegyedben (Kerekdomb, Iris, Bulgária) mai is boldoguló, kertészkedő, földművelő, „falusias” közösség családi gyökerei évszázadosak a városban. Az ő kolozsvári mércéjük: „Mi vagyunk az utolsó kolozsváriak, akik máig tartjuk a népi hagyományokat”.

És valóban tartják. Olyan hangulatos szüreti bálokat nem sok helyen találni, mint náluk. Furcsa módon a hostátiakról keveset tud a többi kolozsvári magyar csoport, talán mert ők eléggé elszigetelten élnek a többiektől. Gyakran tapasztaltam, hogy még több generációs kolozsvárinak is kvázi ismeretlen volt a hóstáti közösség élete, hozzám hasonlóan újdonságként élte meg a népviseletüket, szokásaikat.

A harmadik, számbelileg talán legnagyobb kolozsvári magyar közösséget a szocialista munkásnegyedekben élő kolozsváriak alkotják. Közöttük egyformán találunk több generációs kolozsváriakat, de nagyon sok a környező magyar falvakból vagy éppen távolabbról bevándorolt család is. Vannak közöttük munkások, értelmiségiek egyaránt.

Györgyfalvi, Monostor, Mãrãºti, Grigó vagy Hajnal negyed, ezekben él a város magyarságának a zöme. Ugyanakkor ők azok, akik

leginkább keverednek

a negyedenként sok tízezres román csoportokkal. Az asszimiláció hatása ezekben a negyedekben a legnagyobb. A lakónegyedi magyar elemi iskolák mostanság lezajlott megszűnése pedig csak gyorsítani fogja ezt a folyamatot. Az ő kolozsvári mércéjük egyszerű: „Kolozsvári vagyok, mert itt az otthonom”.

Egy különleges kolozsvári magyar csoportot a kulturális-politikai-gazdasági elit alkot. Közöttük egyformán találunk több generációs kolozsváriakat és egyetemi tanulmányaik után sok évvel ezelőtt ittmaradtakat is. Egyetemi professzorok, kultúremberek, művészek, színművészek, orvosok, politikusok, vállalkozók, igazgatók, újságírók, papok, stb. – olyan emberek, akiket itt tartott a város varázsa, lehetőségei, akik megtalálták a helyüket azon a szinten, ahol akarták.


Õk szinte egy külön kaszt,

saját rendezvényekkel, lapokkal, találkozókkal, igényekkel. Méreteiben talán csak a marosvásárhelyi elit veheti fel a versenyt velük. Az ő kolozsvári mércéjük: „Kolozsvár az erdélyi értelmiségi Pantheon. Ennek részévé válni kötelező.”

A legfrissebb és talán leglelkesebb kolozsváriak a fiatal „bevándorlók”. Õk általában néhány éve végezték az egyetemet itt. Tipikusan Székelyföld vagy a Partium valamelyik városából, községéből származnak. Nekik Kolozsvár a lehetőség városa. A pezsgő metropolisz, a maga szerteágazó karrierlehetőségeivel, hatalmas kulturális és szórakozási élmény-kínálatával más dimenzióként vonul fel az otthonhagyott kisvároshoz képest.

Első gondjuk a román nyelv tökéletes elsajátítása, a második a helyi magyar közösséggel való kapcsolatteremtés. Egyik sem megy könnyen, de ha valaki kitartó, a város hamar befogadja. Az ő kolozsvári identitásuk kialakulóban van, maguk sem biztosak még sok kérdésben, és nagyon sok függ attól, hogy a helyi magyar közösség miként áll hozzájuk. A fiatal „bevándorló” kolozsvári mércéje: „Kolozsvár egy lehetőség, egy élmény, és idővel az otthonom is lesz”.


A várossal leglazább kapcsolatokat ápoló magyar közösség

természetesen a nem kolozsvári származású magyar egyetemisták csoportja. Õk csupán néhány éve vannak itt, egyelőre csak tanulni jöttek, kolozsvári identitásuk nincs, és általában nem is törekednek erre. Ennek ellenére nagyon fontos elemei a közösségnek, hisz „feltöltik” a várost, a belvárosi kocsmákat, a színházat, kulturális, oktatási rendezvényeket, koncerteket szerveznek, életet adnak a közösségnek.

Integrálódási lehetőségeik nagyok, de az, hogy itt maradnak az egyetem után vagy sem, általában annak függvénye, hogy otthon várja-e őket valami (pl. egy szülők által „bebiztosított” karrierlehetőség), illetve hogy mennyire képesek megszokni a város zaját, pörgését, románságát.

A kolozsvári egyetemista mércéje: „Nem vagyok kolozsvári, de a legszebb éveimet élem itt. A többi majd elválik az államvizsga előtt két héttel”.

Van még egy utolsó csoport is, aki magát kolozsvárinak érzi, bár gyakorlatilag már nem az: a kivándorolt kolozsvári. Budapest, más magyarországi városok, Stockholm, Sydney, New York, stb. kolozsvári magyarjai általában a '70-es, '80-as, '90-es években emigráltak többnyire érthető okokból. Akkor még gazdasági, kulturális dübörgés sehol, nacionalizmus és kilátástalanság annál több. Õk már valójában nem kolozsváriak, elvesztették a kapcsolatot a várossal. Nekik Kolozsvár egy emlék, nosztalgia, a mai város pedig teljesen idegen és megemészthetetlen. Az ő kolozsvári mércéjük: „Kolozsvár már sosem lesz az, ami volt”.

Nem is lehet, és nem is kell annak lennie. Az utóbbi húsz évben a népességmozgás felgyorsult Erdélyben is. Kolozsvár valóságos mágnessé és olvasztótégellyé vált, mind magyar, mind román közösségi szinten. A város magyarságának egy része ebben az átalakulásban a lehetőség helyett a veszélyt látja, vagy egyszerűen érdektelen a téma iránt, holott olyan lehetőséget kapott ezzel, amelyet 1918 óta nem.


A baj az exkluzív, kirekesztő kolozsvári mentalitással van

Ha a statisztikai adatokat nézzük, a város magyarságának nemcsak a százalékaránya, de abszolút száma is folyamatosan csökken. Elemi érdekében áll ennek a közösségnek, hogy befogadjon minden olyan embert, aki ezt az identitást felvállalja, ennek a közösségnek része akar lenni, ezt a közösséget családjával, szellemével, munkájával, anyagi támogatásával építeni kívánja.

Ez a város amellett, hogy mindenkinek otthona, mégis minden csoportnak egy kicsit mást jelent. Vannak konzervatív csoportok, vannak kozmopolita csoportok, vannak régi kolozsváriak és új kolozsváriak. Van, akinek a város múltja a fontosabb, van akinek csupán a jelene, és van olyan is, akinek elsősorban a jövője a fontos, különösen az, hogy ebben a jövőben mi magyarok hol kapjuk meg a helyünket egy félmilliós, román többségű metropoliszban. Kolozsvár magyar szellemisége is annyi rétű, ahányféle magyar közössége van. Egyik csoportnak sincs exkluzív joga azt magának követelni.

Kolozsvári magyar az, aki annak érzi magát, felvállalja ezt az identitást (örökségből vagy önkéntesen), legalább néhány éve a városban él, és itt szándékszik jövőt építeni magának. A többit kialakítja az idő, ahogy azt minden korábbi generáció esetében is tette. Ez a hozzáállás lehetne egy valóban modern kolozsváriság.