Modern Kolozsváriságok 3: lesz még a magyaroké?

Első évesen, még 2000-ben, mint akkor minden öntudatos magyar egyetemista, beiratkoztam a KMDSZ-be. Kezembe is nyomtak egyből egy Gólyafüzetet.

Mivel első napokban a főtértől az állomásig és a jogi karig vezető utakon kívül nem nagyon ismertem semmit, azonnal a térképre nyitottam ki. Örültem, hogy magyarul volt. Aztán hamar kiderült, hogy

itt valami baj van.


A térképről hiányzott a Monostor és a Mãrãºti negyed, a Grigó és a Györgyfalvi sem volt teljes. Az utcáknak mind magyar neve volt, csak néhol elvétve került be zárójelbe a román nevük.

Rájöttem, hogy ez a térkép legjobb esetben is az 50-es évek Kolozsvárjának a térképe lehet, de még nagyobb valószínűséggel egy bécsi döntés korszakából származó anyagot reprintelt a KMDSZ. Ekkor találkoztam először a párhuzamos és virtuális magyar Kolozsvárral.


Ahol nincsenek beton lakótelepek

A virtuális magyar Kolozsvárban Kossuth, Deák Ferenc, Mikó, Jókai utcák vannak, Széchenyi és Bocskai terek. A virtuális Kolozsvárban a régi színház szép nagy épülete  ma is a magyar színházé és operáé. A virtuális magyar Kolozsvárban nincsenek beton lakótelepek, hagymakupolás templomok, sem román szobrok.

A virtuális magyar Kolozsvár ma is magyar többségű város, nem jöttek be a mócföldi és moldvai román bevándorlók, nincs Monostor negyed, sem Mãrãºti. Az orgonák a Dónát úton nyílnak, a Fellegvár kastélyházaiban a magyar urak laknak. A virtuális magyar Kolozsvárnak van egy virtuális Bolyai egyeteme, amely időnként kitör a virtualitásból egy-egy előadássorozat vagy BKB-akció erejéig.

A virtuális magyar Kolozsvár ma is magyar és kincses, nagyjából olyan, mint amilyen az 1940-1944 közötti hőskorszakban volt. Elsősorban az idősebb generáció és a magyar sajtó világában létezik ez a város. De értelmiségi minimummá is vált (vagy legtöbben annak gondolják), elsősorban a magyar utcanevek használatának kötelezettségében.

El is kacagta egyszer magát egy magyar taxis, amikor mondtam neki, hogy most nem tudom, hogy melyik korszak utcanevét is használjam magyar környezetben, hogy biztos legyen: December 21, Lenin, Kossuth vagy Magyar utca. Eddig mind a négyet hallottam magyarok szájából ugyanarra az egy belvárosi útra.


Konzervált valóság

A párhuzamos virtuális magyar Kolozsvár önmagában nem feltétlenül rossz dolog.  Identitásmegőrző jellege tagadhatatlan. Van azonban egy hatalmas baj vele, ugyanaz, ami minden virtuális világgal: elszakít a valóságtól. 

Keletkezéstörténete amúgy teljesen érthető, logikus. A kolozsvári magyarság ötszáz év dominancia után két évtized alatt elvesztette a városa fölötti kontrollját. A hatvanas évek elején még szűk többségben volt a magyarság, elitje dominálta a várost. Aztán mindez két évtized alatt teljesen átfordult.

A hetvenes, nyolcvanas évek a lebontott hóstáti utcák traumájának a korszaka. A beton lakótelepek lavinaként söpörték el az évszázados magyar háznegyedeket.  Hetente költözött egy rokon, jobbik esetben  a szomszéd utca paneljébe, gyakrabban Budapestre vagy még nyugatabbra. A rendszerváltásba már egy alig húsz százalék fölötti közösségként érkezett meg a magyarság.

1992 után, ahelyett, hogy meginduljon a például Nagyváradon vagy Szatmáron kialakult kétnyelvű konszolidáció, jött 12 év Funar-korszak. Ez nagyon sokaknak, különösen a kulturális, politikai és egyházi elitnek végképp betette az ajtót. Virtuális magyar Kolozsvárba menekültek, hogy otthon érezhessék magukat. Beleásták magukat a múltba, az otthonos város egy emlékhalmazzá vált.

A mi magyar Kolozsvárunk egy dac, egy fájdalom, egy dicsőséges múltnak a többség által elutasított öröksége. A valódi Kolozsvár pedig a román Cluj, sőt még rosszabb, Napoca, egy  magyarellenes idegen betonhalmaz, amely sohasem lesz már az, ami volt.

Olyan valóban nem lesz, de nem is kell. Otthonos azonban lehet. 2004-ben végre megváltoztak a dolgok. Új korszak kezdődött minden szempontból. Az etnikai feszültséggerjesztés elmúlt, a város gazdaságilag nagyon beindult, épülni kezdett, bővülni, megjelentek a modernizáció szokásos velejárói: ipari parkok, plázák, bevásárlóközpontok, új utcák, új tömegközlekedési járművek, autópálya, felrobbant a média, megjelentek a multik és a minőségi szolgáltatások.


Az elit elaludt a fékpedálon

Magyar identitást érintő kérdésekben is, ha nagyon lassan is, de jó irányba fordultak a dolgok. Elkezdődött a történelmi belváros felújítása. Épületeket festettek újra, sétálóutcákat köveztek le, hamarosan elkészül az új Főtér és a felújított Mátyás-szobor. Megnyílt a szabadtéri magyar rendezvények lehetősége, bárki tehet magyar feliratot, ahová akar, reneszánszát éli a magyar színház, a magyar egyetemi oktatás.

Ma már szinte minden második belvárosi lokál magyarokkal van tele, magyar tulajdonban van. A városháza multikulutralitás politikája még a múlt rendszerek sémáit hordozza, de úgy néz ki, hogy bár lassan, de ez is feszíthető.

A kolozsvári helyi magyar elit nagyobbik része azonban fékpedállá vált. Saját maga frusztrációit önti a közösségre, megerősödés helyett bizonytalanságot gerjesztve. Egy idősödő és/vagy a saját maga helyét a mai Kolozsvárban nem találó, kompromisszumokra képtelen elit ontja az otthontalanság érzésének a mérgét a Szabadság vélemény oldalain, találkozókon, beszélgetéseken, a templomokban a közösségre.

Elvárja, hogy mindenki ugyanúgy érezze idegennek a mai Kolozsvárt, mint ahogy ő teszi. Egy, a maga hihetetlen felelőtlenségét felismerni képtelen konzervatív elit és egy hasonló napilap dolgozik naponta azon, hogy elfordítsa a kolozsvári magyarokat a mai várostól, és egyúttal kiiktassa őket a város jövőjéből.

Torz szellemiség alakul így ki, amelyben például műemlék épületeinket elrejtő fák  kivágása nemzeti tragédiává válik, széttört terek egységesítése és kinyitása magyarellenes cselekedetté minősül, színházunk nemzetközi hírneve a magyar kultúra meggyalázásává degradálódik. Nem látják. Még mindig nem látják, hogy éppen azt érik el ezzel a negatív hangulatgerjesztéssel, amitől a legjobban félnek:

Kolozsvár teljes elmagyartalanodását.


Mindezt azonban még meg lehet fordítani. A város átalakulásában esélyt kell látni, nem veszteséget. A Székelyföldről és Partiumból beözönlő, részben itt maradó diáksereg egy hihetetlenül fontos építő erő, amelyet az ölébe kap a város magyar közössége.

Az átalakult, kinyílt főtér a magyar örökség legcsodásabb ingyenes reklámja lesz. Emberemlékezet óta nem volt még annyira látható a Szent Mihály-templom, a Mátyás szobor és a teret körül vevő paloták, mint ahogyan azokat látni fogjuk, amint a teljes lekövezett Főteret átadják.

A magyar rendezvényeket ki kell hozni a templomokból a terekre és a középületekbe. A tíz méter magasba feltett belvárosi magyar emléktáblákat le kell hozni fejmagasságba, hogy látszodjanak.

A magyar intézmények és vállalkozások elkezdhetik a magyar nyelvű feliratozást az épületeiken. A gazdasági fejlődésben részt kell venni, a fogyasztói ipar játszótereinek előnyeit pedig használni kell, nem kerülni. A városházát meg kell győzni, hogy vállalja fel a város multikulturalitását a település brandjében, turisztikai kommunikációjában. Esélyünk van megtalálni részünket a félmilliós metropoliszban is, kiküzdhetjük a helyünket benne.

Ehhez azonban ki kell lépni a párhuzamos magyar virtuális városból, el kell felejteni annak fájdalmait, és fejest kell ugrani a mai Kolozsvárba. Ez a város  annyira lesz magyar, amennyire mi azzá tesszük. Most és ezután, nem a múltban.