Modern kolozsváriságok 2: menekülés a templomba

Január 21-én a Magyar Kultúra Napját tartották Kolozsváron. A központi rendezvény a város főtere sarkán lévő evangélikus-lutheránus templomban zajlott. Itt szólaltak fel egymás után papok, kultúremberek és maga az új kulturális miniszterünk is. Mi olyan szokatlan ebben? Valójában semmi.

Teljesen megszokott. Itt van a baj.


Kolozsváron a helyi magyar közösségi élet nagy része a templomokba vonult vissza. Oda jutottunk már, hogy az erdélyi magyar kultúra fellegvárában, abban a városban, ahol talán a legtöbb magyar kulturális intézmény van Erdélyben, a magyar kultúra ünnepének nem találtunk más, a témához jobban illő helyszínt, mint egy templomot.

Igazából ez az esemény csak a legújabb egy hosszú sorozatból. Kolozsváron templomokban tartunk egy halom olyan ünnepet, amelynek nem sok köze van egy-egy egyházhoz. Elgondolkodtunk azon valaha, hogy mi köze van pontosan a katolikus egyháznak március 15-hez?
.

1848. március 15-én reggel a Pilvaxban kávézóban találkozik néhány fiatalember, felolvassák a 12 pontot, majd elindulnak. Petőfi több helyen elszavalja a Nemzeti dalát, diákok tömegeit toborozzák vele a különböző egyetemekről. Délutánra már nagy tüntetésre gyűlnek össze a Nemzeti Múzeumnál, szétosztják a kinyomtatott 12 pontot, estig kiszabadítják Táncsicsot, majd összeülnek újabb nyilatkozatokat írni másnapra.

Nos, pontosan mi köze ennek a napnak az egyházakhoz? Vajon magyar nyelvterületen (az abszolút szórványon kívül, ahol ugye nincs nagyon más találkozóhely) ünnepelik még valahol március 15-i központi ünnepséget egy templomban? Igaz, utána kisétálunk – és gyanakodva körbenézünk – egy rövid koszorúzásra a Biassini szállóhoz, de a rendezvény fontosabb része a Szent Mihály-templomban zajlik le.

De mehetnénk tovább is. Október hatodika, az aradi vértanúk napja vagy október 23, az 1956-os forradalom emlékünnepe miért egyházi ünnep Kolozsváron? Valaki elgondolkodott azon, hogy ezeket az ünnepeket miért is tartjuk mi templomokban? Az aradi eseményeknek vagy az 1956 októberi budapesti eseményeknek mi köze az egyházakhoz?

Nem furcsa egy kicsit, ahogy az esti tévés beszámolókat nézzük ezekről az ünnepekről, szerte a Kárpát-medencében általában szabadtéri rendezvényeket látunk, nem istentiszteleteket vagy templomi szónoklatokat, mint a kolozsvári beszámolóból?

1992 októberében ugyancsak a Szent Mihály-templomban esküdtek fel az RMDSZ képviselői és szenátorai a belső önrendelkezést kimondó Kolozsvári Nyilatkozat megvalósítására. A Farkas utcai református templom 2003 márciusában önkormányzati gyűlésnek ad otthont, majd ugyan ezen év decemberében az EMNT alakuló gyűlésének is. A kolozsvári templomokat később sem kerülték el sem az RMDSZ sem a nemzeti ellenzékének a találkozói, felszólalásai (legtöbbször kampányban, tegyük hozzá).


Politikai játszóterekből is kifogytunk,

azok is a templomokba vonulnak lassan vissza. Amúgy, kevesen tudják, de a 12 kolozsvári kerületi RMDSZ szervezet is templomok körül szerveződött a kilencvenes évek elején. Legtöbbjük ma is gyakorlatilag bizonyos gyülekezetek részeiként vagy azok infrastruktúráját használva működnek.

Eközben alig vannak városszerte a helyi közösségeknek klubjai, társaságai, bármilyen féle világi csoportosulásai. A helyi magyar közösségi élet kevés kivétellel a templom kerítése mögé szorult vissza. Még csodálkozunk, hogy kevés fiatalt vesz részt ezekben, ha a rendezvényeik általában áldással vagy áhítattal kezdődnek.
.
.
Egyre gyakrabban tartunk iskolai évnyitókat és évzárókat is templomokban Kolozsváron. Nem maradhat el a templomi rész a Kisebbségek néptánc-találkozójáról sem, a kolozsvári Barokk Napok is gyakorlatilag egyházi rendezvényé vált (pedig a barokk nem a templomaiban volt a legszebb).

Aki ismer, most azt gondolja: persze, Tihamérnak megint baja van az egyházakkal. Nem, ez most nem az egyházak kritikája. Az egyházak csak az infrastrukturális felületet adják  ezekhez a rendezvényekhez. Természetesen nem érdektelenül teszik, hisz az nekik sem mellékes, hogy több közösségi rendezvényt nélkülük már nem tudunk megtartani, egyre jobban függővé válik a közösség az egyházi infrastruktúrától és az ezzel járó rábólintástól.


A templomok biztonságában reszketünk?

A problémám nem annyira az egyházakkal van, mint azokkal a közösségszervező emberekkel, akik egyenlőséget tesznek a kolozsvári magyarság és kolozsvári magyar gyülekezetek között.  Azokkal van problémám, akik nem voltak képesek kilépni a kommunizmus 45 évéből és Gheorghe Funar 12 évéből, és ma is azt gondolják, hogy nekünk csak a templomaink biztonságában van lehetőségünk kibontakoztatni identitásunkat („a mi templomunk, a mi várunk, az utolsó biztonságos menedékünk” mentalitás).

Valóban olyan korszakok vannak mögöttünk, amelyekben a templom volt az utolsó hely, ahol többé-kevésbé azt csinálhattál, amit akartál (valamivel kevésbé '89 előtt, de teljes szabadsággal '89 után). Valóban volt egy hosszú időszak Kolozsváron, amikor nem lakhattuk be tereinket, az utcákat, féltünk, félnünk kellett szabadon ünnepelni, kulturálódni, gyűlni, találkozókat, eseményeket szervezni.
.
.
Ez a korszak azonban ha 1989-ben teljesen nem is, de 2004-ben végérvényesen lejárt. Mi viszont mintha a templomainkban rekedtünk volna. Ezért is néz ki Kolozsvár annyira kevéssé magyarnak. Azért is, mert a magyar rendezvényeket (tisztelet a kivételnek) elbújtatjuk a templomainkba. Nem léptünk ki a régi beidegződésekből. Félünk az utcára vinni ünnepeinket, találkozóinkat.

Vagy csak egyszerűen könnyebb egy plebánostól vagy tiszteletestől elkérni a kulcsot, megmondani neki, hogy „nyugodjon meg, megőrizzük a környezet meghittségét” (na ettől is lesz olyan unalmas és tekintélyelvű minden), mint felvonulási engedélyt kérni, teret lefoglalni, tanácstermeket elkérni, iskolaudvarokat, kis tereket kihangosítani?


A mirhától az életig a szabadtéren át

A kolozsvári magyarság körében is, ahogy minden más nagyvárosi magyar közösség körében a templomba járók aránya az összlakossághoz képest elenyésző, feltehetően a közösség ötödét sem teszi ki.

Vajon mennyivel több embert mozgathatnánk meg a nemzeti ünnepeinken, a kulturális rendezvényeink és iskola ünnepeink egy részén, ha azokat nem templomokban tartanánk, ha azokra olyanok is eljönnének, akik püspöki köszöntők helyett szabadtéren tartott zenés műsorokat, táncokat, életszagú beszédeket akarnának hallani?

Vajon mennyire lenne Kolozsvárnak magyarabb hangulata, ha a magyarok nem a templomaikba menekülnének, hanem visszafoglalnák a városukat?