Nem a király váltja meg Romániát
Magasztos nap lehetett volna a tegnapelőtti. Ha az ex-király nem a parlamentben beszél, nem a törtető veje vigyorgó arca mellett, nem az ellenzék körbenyalása közepette, és ha valóban az ő 90 évéről beszél.
Adjuk meg azért a királynak azt, ami a királyé. I. Mihály történelmi személyiség, akinek szerepét az ország történelmében vitatni nem lehet.
Legalább egy momentumban valóban megmutatta, hogy államfő: 1944. augusztus 23-án 23 éves királyként szembement Antonescu marsallal, a román Hitlerrel, letartóztatta, az országot a szövetségesek mellé állította, ezzel százezrek életét és számtalan város épségét mentette meg az átvonuló vörös hadseregtől.
Hogy le kellett volna-e mondjon 1947-ben
a kommunisták nyomására vagy nem, az már szinte mindegy. Választása valójában nem volt. 1990 után Románia euroatlanti csatlakozásának egyik élharcosaként több nyugati királyi államfőnél lobbizott az országért. Ezért is tisztelet jár neki. Nem vitás, egy volt államfő 90 évét illett megünnepelni.
A gond csupán az volt, hogy az ex-monarcha (hadd ne nevezzem királynak, mert 64 éve egyszerűen nem az) parlamenti beszéde mindenről szólt, csak éppen az ő 90. születésnapjáról nem. Látszott, hogy már egy rég előkészített, tervezett eseményről van szó, és az is, hogy ezt az eseményt
minden érdekelt fél saját céljaira fogja kihasználni.
Az első haszonélvező Radu Duda herceg volt, az ex-király „trónörökös” lányának a férje. Kvázi ismeretlen színész volt egészen addig, amíg megkapta élete szerepét: beházasodott a „királyi családba” (hadd tegyem idézőjelbe ezt is, mert valójában nem királyi család, hisz köztársaság vagyunk. Igen, ez is már 64 éve).
Radu Duda jászvásári színész 1996-tól Radu „herceg” lett, és egyúttal Mihály ex-király fokozatos visszavonulása után a „királyi család” legszerepeltetettebb arca. Radu annyira beleélte magát a szerepébe, hogy az utóbbi években feleségével együtt egyre többször jelentette ki, hogy a „királyi család” készen áll – ha a nép kéri (naná) – a hatalom visszavételére. Sok éve gyakorlatilag erről szól Duda minden tevékenysége.
2009-ben szinte elnökjelölt lett belőle.
Persze már az elején látszott, hogy jelöltsége nem komoly, hanem amerikai kifejezéssel csupán egy publicity stunt: ő fontosabb, mint amit épp tesz. A jelöltség abban merült ki, hogy Duda és felesége öt hónapon át járták az országot „előkampány” ürügyén, és mindenütt elmondták közhelyekkel telített beszédeiket arról, hogy ők aztán milyen gyorsan nyugatiasra tudnák faragni az országot.
A hivatalos jelöltségtől Radu végül visszalépett, mert a visszajelzések finoman szólva soványak voltak, és a befektetők sem özönlöttek kampányt finanszírozni. Pénz és népszerűség nélkül az a pár százalékos eredmény nagyon snassz lett volna. A cél részben mégis elérték, hisz ez az egész csak arról szólt, hogy megmutassák Dudát az országnak mint potenciális államfőt. Margarita hercegnő, a felesége az igazi „örökös”, de ő rosszul beszél románul, és nem is épp egy Diana hercegnő.
Duda kommunikációs tanácsadói írtak neki egy könyvet is, meg készítettek egy fantasztikus honlapot, és elküldték feleségével mindenféle jótékonysági rendezvényre. Korábban Duda elvégzett egy katonai iskolát is, honvédelmi tudományokból doktorált, megkapta az ezredesi egyenruhát is, amiben még királyibbnak mutathatta magát.
Mindeközben, 2002 és 2008 között a román kormány pénzén élt (mi máson?), hisz a kormány különleges képviselővé nevezte ki. Azért, hogy a mi pénzünkön pezsgőzhesse körbe Európát, de főleg azért, hogy építhesse államfői ambícióit, és ki tudja fizetni a sok tanácsadót, Duda csak 2007-ben havi 60 000 lejt, kb. 14 000 eurót kapott közpénzből. Hogy lássuk,
mit is jelentene a román költségvetésnek a monarchia.
Nos, innen indultunk ki a tegnapelőtti beszéd esetében. Ha Mihály ex-király tegnapelőtti szövegét összehasonlítjuk Duda korábbi üzeneteivel, elég nyilvánvaló, hogy ugyanabból a forrásból származnak: Duda kommunikációs szakembereitől. A beszéd sok bombasztikus közhelyet kevert néhány valóban okos mondattal. Kár, hogy semmi köze nem volt az ex-király 90. éves születésnapjához.
A beszéd nem a királyról szólt, nem is arról, hogy miért büszke arra, hogy ilyen módon ünneplik. Ez egy hivatalban lévő királyhoz méltó politikai beszéd volt, amelyben tisztán elhangzott, hogy a korona nem a múlt, hanem ma is az ország függetlenségének, egységének a jelképe.
Egyértelmű üzenet ez: visszajönnénk! Enyhén skizofrén is, ahogy egyébként a család kommunikációja 1989 után. Kicsit olyan, mint ahogy Alexandru Lăpuşneanu moldvai fejedelem mondta valamikor:
ha ti nem akartok, én akarlak titeket.
A „királyi család” visszatérési ambíciói kibuggyannak minden luxuskandallós tévéinterjúból, minden beszédből, minden egyes leírt üzenetből. Tanácsadóik okosan próbálják az ország viszonylagos politikai káoszára megváltásként vetíteni a királyság civilizált, nyugatias alternatíváját. Ez a kép nyilvánvalóan ábránd, amely a múltat állandóan aranykorként feltüntető román nép elég nagy része könnyen bevesz.
Romániában teljesen mindegy, milyen az államfő személye, rangja, a politikai osztály ugyanolyan marad, ugyanolyan volt a királyság idején is. Legfeljebb annyi történne, hogy az államfő körüli cirkusz egy szinttel lennebb, a kormányfő körül zajlana.
A monarchia sem volt fenékig tejfel
Kár, hogy nem élnek már üknagyapáink, hogy elmeséljék, milyen „jó” volt éhbérért túrni a földet a királynak, a bojárnak vagy a grófnak. Kár, hogy a felbérelt történészek a királyi korszakból csak a modernizációs részt emelik ki, de arról már kevesebbet beszélnek, hogy Romániában 1907-ben, a XX. században még középkori jellegű parasztlázadás folyt, mert a királyság gyakorlatilag a XX. század közepéig örökítette át a középkori vagyon- és nemesi cím alapú kasztosodást ahelyett, hogy társadalmilag is modernizálta volna az országot.
Kár, hogy a lekommunistázás veszélye miatt kevesen mernek szólni arról, hogy a románok többsége mélyszegénységben tengődött a dicsőséges királyi időkben, miközben egy szűk elit gyűjtötte be magának az iparosodás anyagi hasznát.
Könnyű most megváltóként fellépni,
hisz az ex-királynak és családjának nem kell részt vennie a napi politikai slamasztikában. Csak néhány okos közhelyet kell havonta egyszer elejtenie, amikor átrepül Genfből. Politikailag nem erodálódhatnak.
A román nép ebben az elhúzódó átmeneti korszakban folyton keresi a megváltót, mert ez a vallásos reflexe. Sokan nem értik, hogy a fejlődés csak fokozatos lehet, apró lépések eredménye. A történelemből sem általában a megfontoltan építkező, konszolidáló vezetőiket emelik ki, hanem a vaskezű barbárokat, Vlad Ţepeşt, Ştefan cel Marét vagy éppen Ceauşescut.
A média meg szállítja a megváltót, percenként és élőben, ha az emeli a nézettséget. Idealizált királyi képeket vetítettek az utóbbi napokban, aranykort próbáltak felépíteni a jelenlegi, gondokkal terhelt, de – ha objektíven nézzük, az 1947 előtti időkhöz képest mégiscsak – mérhetetlenül fejlettebb és kiegyensúlyozottabb világgal szemben. Hasznos ráadásként mind az ellenzéknek, mind a sajtójának jól jött ez a beszéd, hogy
újabb pofont adjanak vele Băsescunak, Bocnak és a PDL-nek.
Vicces volt nézni azt a képmutatást, ahogy a kilencvenes években az ex-királyt ócsárló szocialisták nyaltak most be a királynak némi szimpátiatöbblet reményében abban a Képviselőházban, amelyben egyetlen köztársaságpártinak sem kellett volna elfogadnia az ex-király ülésszaknyitó-szerű politikai beszédét.
Az elnök, a miniszterelnök végül is nem tehetett mást, mint hogy távol maradt. Egyfelől azért, mert ők a köztársaság jelenlegi fejei, őrei, és ilyen minőségükben nem fogadhatták el meghajolva egy ex-király és annak hatalomvágyó veje szereplését a köztársasági parlament előtt.
Másfelől esélyük sem lett volna győzni a kommunikációs harcban: pozitív fényben maradni az ex-király imázsa mellett, amelyet a média az utóbbi hetekben fújt fel. Nem szimpátiám a jelenlegi köztársasági elnök, de ezt a lépését teljesen meg tudom érteni.
A hiteles (politikai) sztárok hiánya
miatt tájainkon divatos arisztokrácia-imádat újabb szezonja tegnapelőtt csúcsosodott. Aztán aludtunk rá egyet, újra felkelt a nap, és megint rájöttünk, hogy arisztokraták már nincsenek, és ha néha mégis felbukkannak, csak addig léteznek, amíg hasznuk származik belőle: visszakapnak egy palotát vagy kastélyt, esetleg felmarkolnak valamilyen kormánypénzt, aztán visszahúznak nyugatra. Tisztelet a kivételnek, akik itt vállalkoznak.
Újra csak mi maradtunk, és magunk kell megoldanunk a problémáinkat ezzel a csúnya, de mégiscsak működő köztársasággal, amelyben élünk. Ami a „királyi család” jövőjét illeti, hadd idézzem kedvenc román elemzőm, Cristian Tudor Popescu kingspeech utáni szavait: „Ha Mihály elmegy, ez a család még egy lépcsőház lakóit sem lesz képes az utcára kivinni.”
Úgyhogy munkára fel, emberek, dolgozni kell. Nincs megváltó.
