Nem, nem. Soha?

Biztosan szörföztetek mindannyian olyan romániai fórumokon, ahol a bozgorozás és az oláhozás váltják egymást, legyen az valamelyik román tévécsatorna vagy újság portálja, ahol éppen egy magyarokról szóló cikket kommentálnak, vagy újabban a Youtube egyre primitívebb etnosovén videóinak egyre primitívebb kommentáradata.

Dákó-római elmélet, hunfoglalás, bocskoros parasztok, ázsiai hordák, menjetek Budapestre, tanuljatok civilizációt, rómaiak, szittyák, Trianon, bécsi döntés, horthysták, vasgárdisták, árulók, hazafiak – vagyis románok és magyarok. Ismerős nem?


Magyar-román impotencia

Azt gondolnánk, hogy a román és magyar ember képtelen közös politikai, történelmi kérdésekben értelmesen vitatkozni. Legalább annyira rosszul megy ez nekik, mint a keleti és nyugati keresztényeknek az évszázadokon át húzódó értelmetlen hitviták.

Székelyföldön nőttem fel. Ennek egyenes következménye volt, hogy megkaptam én is az „egészséges” nemzetiöntudat-adagom az iskolában, a baráti beszélgetéseken, a történelmi vetélkedőkön. Tudtam pontosan, hogy honnan jövök, kik voltak az elsők itt, kik a rossz fiúk és kik a jók, kinek a történelemkönyve hazudik mindig és kié soha.


Az első román barátomat csak Kolozsváron ismertem meg az egyetemista életem első hónapjaiban. Egy nagybányai egyetemi kollégám volt a jogon. Elnéző volt, hogy akkor még problémásan beszélem a nyelvet, mondtam, hogy honnan is jöttem. Egyből megértette.

Beszélgetünk az egyetemről, a tanárokról, filmekről, nőkről, szexről – mindenről amiről két egyetemista kolléga beszélgethet. De amint előjött a politika, a magyarok és románok… Atyaisten! Mintha két különböző országból lettünk volna. Én sem hagytam magam, fújtam azt amit otthon betanultam. Fújta ő is. Idővel ráment a barátságunk.


Mindketten azt hittük, a másikkal volt a baj.

Egy országban, de mégis párhuzamos mentalitásokban nőttünk fel, mindenki a saját iskoláiban, a saját történelmével, a saját axiómáival, a saját elutasításával a másik értelmezései, igényei, értékei iránt.

Azóta eltelt 9 év. Ma már tudom, hogy mindkét történelemkönyv hazudik, vagy ferdít néha és mindkettő ignorálja a másik történeteit, fejlődéseit. Tudom, hogy a Budapesten kiadott Erdély történetében is alig szerepelnek a románok, és tudom, hogy a Bukarestben kiadott verzióban is a magyarok annyiszor jelennek meg, mint új filmek a Duna TV-n. Vagyis ritkán.

Tudom, hogy a két csoport tagjainak többsége egyformán érdektelen a másik iránt, egyformán hajthatatlan saját elfogult nézőpontjaival kapcsolatban.


Kölcsönös kenyér

De tudom azt is, hogy mégis egyre többen vannak mindkét oldalon, akiket érdekelnek közös dolgaink, és hajlandóak egy kis kompromisszumra, kölcsönös figyelemre.

A minap Bãsescu szokatlanul radikális autonómia-ellenes elszólalása kapcsán egy igen tartalmas vita alakult ki a román nyelvű blogom kommentjeiben. Szerencsére már nem a múlt kiegyezhetetlen „igazságairól”, hanem a jelenről és a jövőről tudtunk beszélni. Szerencsére voltunk már mindkét oldalon olyanok, akik úgy gondoltuk, hogy a különböző kisebbségi autonómiaformák reális megoldást jelenthetnek a romániai magyarok különleges helyzetére.

Ez csak egy apró lépés, egy kezdet a sok közül, ami lezajlott az utóbbi években. Egy eset amikor néhány nyitottabb román és magyar fiatal hajlandó volt közös dolgokban engedni egymásnak. Nem mindenki itt sem, és nem mindenben. De volt rá példa.


Közös történelemkönyv

Az első román-magyar kormányülésen, még 2005-ben eldöntötték egy közös történelemíró bizottság létrehozását, amely a sikeres francia-német mintára megírná a két nép közös történetét. Nem sokat hallottam azóta az ügyről. Persze vannak ennél ezerszer fontosabb közös problémái is a két országnak egy gazdasági és pénzügyi válság közepén. De valahogy mégis jó lenne foglalkozni már ezzel.

Merthogy ez a rákfenéje mindennek. A párhuzamos szocializáció, a párhuzamos múltértelmezés, a párhuzamos érvelések, a párhuzamos jövőkép, a párhuzamos politikai beszéd mind egy gyökérből ered: a párhuzamos történelem és az ebből fakadó párhuzamos jelenértelmezés, amit lenyomtak a torkunkon őseink, ezzel ránk örökítve saját frusztrációikat.

Váltsunk már lapot, és tegyünk egy kérdőjelt a kedvenc szlogenükre: soha?