Not connecting people

Gyűlést tartott tegnap a Kolozsvár meletti Zsukon lévő Nokia gyár vezetősége, ahol bejelentette a több száz jelenlévő alkalmazottnak, hogy a gyár bezár, az alkalmazottak nagyrésze munka nélkül marad. A hírek szerint nem egyeztettek előzetesen az üzem szakszervezetével, egyszerűen bedobták a hírt.

Akinek mondtak ilyen hírt, vagy rúgták már ki, az pontosan tudja, mit éreztek ezek az emberek ebben a pillanatban. Hatalmas csalódás, egy mély nyelés, majd beáll a fojtogató bizonytalanság. A gyűlés után az alkalmazottak hazamehettek, de a kint várakozó újságírókhoz nem engedték oda őket. Egyenruhás őrök terelték a munkásokat a buszokba, a sajtóhoz nem szólhattak.

Szolgák, ne legyen nyilvános véleményük.


Talán először találkoztunk azzal a helyzettel Romániában, hogy egy multinacionális cég bezárja itteni üzemét. Eddig a hírek mindig arról szóltak, hogy valamelyik multi megnyitja a romániai gyárát. Eddig mindig nyugatról jöttek hozzánk. A Nokia esetében is, szinte már kárörvendve néztük a híradókban, ahogy a németországi Bochum melletti Nokia-alkalmazottak tüntettek, hogy a gyárukat ne költöztessék Romániába.

Ez alig 3 éve volt, és nem gondoltuk, hogy nemsokára majd valamelyik ázsiai állam híradóját nézve fognak a helyiek örülni, hogy a romániai gyár bezárása egy hasonló helyi megnyitásával jár. Az élmény tehát új, és ha eltekintenénk a helyzet tragédiájától, még akár azt is mondhatnánk, hogy ez annak a jele, hogy Romániában jobban élünk: a helyi igények megnőttek, a munkaerő jóval többet vár el, mint amennyiért az ázsiai dolgozik.

Felzárkóztunk a Nyugathoz. Juhé.


2200 ember azonban munka nélkül marad. Ha átlagban háromfős családokkal számolunk, ez 6600 ember megélhetését sodorja veszélybe egy olyan időszakban, amikor alig léteznek betöltetlen munkahelyek a piacon. De nem róluk lesz elsősorban szó. Elemzők sora osztja majd, miért ment el a Nokia.

Nem voltak versenyképesek az itt gyártott telefonok? Miért nem gyártottak újabb modelleket akkor? Nem kaptak elég adókedvezményt, infrastrukturális befektetést a gyár kiszolgálására? Pedig már kész Kolozsvár keleti körgyűrűje, amely elsősorban értük készült el hamarabb, mint az amúgy sokkal fontosabb nyugati.

Rosszul megy a Nokiának, nagy a piaci vesztesége az utóbbi időben, faragni kell a kiadásokon, nem bír meg még egy gyárat? Nyolcfele fogják boncolni, hogy mi éri meg és mi nem meg a Nokiának, miért jött és miért ment el, miért kell elfogadni a kapitalizmus kemény törvényszerűségeit, és megpróbálni a legközelebbi befektetőnek még jobb körülményeket teremteni, nehogy elmenjen.

De hányan fognak vajon azon rágódni, hogy mi lesz azzal a 6600 emberrel, akinek a megélhetése veszélybe került? Hány elemző teszi ki magát a populizmus vádjának egy olyan környezetben, ahol mindig mindent a befektető érdekének szemszögéből kell elemezni?


Hányan vonják le a reális következtetést?

Hányan fogják elmondani, hogy egy olyan ország, amely tudatosan vagy érdektelenségből leépítette saját gazdaságát, mindig ki lesz szolgáltatva a külföldi befektetők kénye-kedvének? Ilyen az, amikor a saját gyáraidat lekommunistázod, eladod ócskavasnak, szétprivatizálod hazai oligarcháknak és külföldi kalandoroknak (tisztelet a kivételnek), vagy felszámolod.

Amikor aztán minden porrá lett, nem marad más, mint kinyújtani a kezed a nemzetközi befektetők felé, akik magasról szarnak rád, ha nem vagy elég olcsó, elég nyaló, elég önfeladó. Ilyen, ha saját magad már nem termelsz szinte semmit, és a multiktól, a külföldi nagytőke kénye-kedvétől függ az egész gazdaságod.


Banánköztársasággá válsz,

kiszolgáltatott gazdasági gyarmattá. Még most is, mikor egyre tisztábbá vált, hogy a múlt rendszerből öröklött termelés leépítése nettó importőrré, kézkinyújtó, a nyugat által harmadik világiként kezelt állammá tette Romániát, még most is ugyanaz a vak, neoliberális diskurzus tombol.

A Nokia-hír kapcsán tegnap mind az államfő, mind a miniszterelnök csak arról tudott beszélni, hogy ezután még többet kell adni, és még jobban ki kell szolgálni a mai világ egyértelmű urait, a befektetőt, aki messiásként csaphat le – vagy nem – a mi szerencsétlen földünkre.

Talán még jobban ki kéne herélni a Munkatörvénykönyvet, mint azt idén márciusban tették? El kell venni még azt a megmaradt maroknyi szociális védelmet is? Végülis ez az egyetlen recept ebben a beteg, torz rendszerben, ahol az egyetlen axióma a befektető érdeke. Ha befektetőt akarunk, akkor még lejjebb kell süllyedni, Afrika, Ázsia legszegényebb államaival kell versenyezzünk a magasztos kegyekért. Még olcsóbban kell adnunk az irhánkat,

szolgákká kell válnunk, ha szeretnénk enni.


Pedig lehetne szó másról is. Például arról, hogy legalább az EU tagállamainak szintjén közösen kellene fellépni az ilyen helyzetek ellen. Olyan ez, mint a sztrájk: amíg vannak sztrájktörők, addig a főnök azt csinál, amit akar. Amíg vannak olyan államok, akik hajlandók filléres állásokért mindent feladni, addig a befektető azt csinál, amit akar, mindig van hová menni semmiért dolgoztatni embereket, akik milliárdos profitokat termelnek.

De jöhetne akár a WTO vagy az ENSZ, miért ne lehetne univerzális standardokat elfogadni? Miért ne lehetne minden állam érdeke, hogy ne hagyja saját népét kizsákmányolni? Az államok az utolsók, akik meg tudják állítani ezt a vadkapitalista őrületet, ahol az embereket centekért lehet dolgoztatni 80-90 százalékos profit mellett, majd utcára tenni, ha a nyereség mégsem elég busás. De nemcsak az EU vagy ENSZ szintjén léphetne a román állam.


Miért nem a Nokia munkásaiért állt ki az államfő

a cég helyett? Felléphetne a román állam úgy általában a hazai kisvállalkozók érdekében. Nekik kell az adókedvezmény, nekik kell az állami segély, nekik kell a kisebb járulék a munkások után. Felléphetne a hazai mezőgazdaság érdekében, egységesíthetné a földeket, elkezdhetne foglalkozni a befektető istenek helyett a saját termelésünkkel.

Felébredhetnénk már végre, hogy amíg szinte semmi sem a sajátunk, addig jogaink sincsenek, szabadságunk sincs, és jólétünk sem lesz. A Nokia csak az első pofon volt. Töketlen román állam mellett kapunk még párat.