Egy lövésünk van

Június végén tudtuk meg a hírt Mihail Hãrdãu szenátortól, a szenátus oktatási bizottságának elnökétől, hogy az új Funeriu-féle oktatási törvény bizottsági vitája (így elfogadása is) őszre marad.

Túl sok a módosító indítvány a képviselőháztól kapott verzióhoz képest, túl kevés az idő és a munkába járó szenátor. Ígérte, hogy a nyári szünidő folyamán is dolgozni fog a bizottság.




A Funeriu-féle oktatási törvény jó ideje az első, amelynek reális elfogadási esélyei vannak a sok módosításon átment, de ma is érvényes 84/1995-ös törvény óta. Miért nem szabad ezt most elszúrni? Gondoljuk csak meg. Minden területen állandóan reformot hirdetünk: a központi és helyi közigazgatásban, az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban, az oktatásban, a közbiztonsági szerveknél, még a kulturális intézményeknél is. De állandóan ugyanazokkal?

Még elhiszi valaki, hogy komoly reformok hozhatók egy-egy területen úgy, hogy az emberanyag ugyanaz, ugyanazokkal az évtizedek óta beidegződött, családból, munkakörnyezetből jövő mutyizós reflexekkel, ugyanazzal az

érdektelenséggel, felelőséghiánnyal, félműveltséggel?


Az oktatás sosem eléggé prioritás nálunk. Legfeljebb szlogenek szintjén. A 2006-os PISA felmérés szerint az akkor 15 éves romániai tanulók 53 százaléka funkcionális analfabéta, használható matematikai tudása pedig a diákok kevesebb mint a felének, 47 százalékának van. Ezzel a teljesítménnyel jócskán le vagyunk szakadva Közép-Európától is, nemhogy a nyugati országoktól. Ez nemcsak egy-egy diák munkaerőpiaci esélytelenségét jelenti, ezzel egy egész nemzet veszíti el új generációjának a felét.

Az utóbbi tanügyi reformok inkább a tantervek, tankönyvek átalakítására, az infrastruktúrára, az iskolák rendbetételére tették a hangsúlyt. Fontos ez is, de hol a tanár?


A kulcsember, akitől minden függ.

Nemcsak szakemberek mondják, de saját bőrünkön is tapasztalhattuk mindannyian, mit jelent adott tantárgy elsajátításánál, ha egy tanár jó, élvezhető, vagy éppen ellenkezőleg: gyenge, unalmas. Miért nincs nagyobb hangsúly a stimulenseken, a fizetéseken, a minél jobb minőségű továbbképzéseken? A nemzet hőse meddig kell még kínlódjon azért, hogy a legalapvetőbb szintet biztosítani tudja?

Vajon az egyetemi rendszerből jelenleg a piacra kerülő tanárok milyen aránya képes nemcsak a lexikális tudás legyúrására, hanem kreativitásra, gondolkodásra nevelni a gyerekeket?

A szakiskolák nagyon gyengék, felszerelésük technológiailag meghaladott, a szakoktatás '90 óta mostohagyerek, pedig ebből van a legnagyobb hiány a munkaerőpiacon már évek óta. Felnőttoktatás egy luxus, furcsaság, kötelező kormányprogram elnéző osztályozások mellett kipipálva.

Az egyetemeink nyugati társaikhoz képest sajnos későn indultak, idő kellett a saját tanári gárda és iskolák kinevelésére, pénz sosem volt igazán, aki valóban nagyot tudott alkotni, az általában továbbment nyugatra. Kutatás ímmel-ámmal zajlik, néha van egy-egy kiemelkedő eredmény, de nemzetközileg elismert kutatóközpont alig.


Diplomagyárak a középszer paradicsomában

Az egyetemek sanghaji top 500-as indexébe ilyen körülmények között belátható indőn belül nincs esélyünk bekerülni – mondják. Ahhoz valóban kutatni kéne, nemzetközi szinten publikálni sokkal nagyobb mértékben. Ehelyett 300 ezres (virtuális) diákszámmal rendelkező (virtuális) egyetemek működését engedélyezzük, ahol a diák lehet, hogy sosem találkozik tanárral, mégis diplomát kap (lásd Spiru Haret botrány).

Hogy még jobban tökönrúgjuk magunkat, egyházi lobbi eredményeként kvázi kötelezővé tettük a doktrinális vallásoktatást, nem engedjük be helyette a sokkal hasznosabb vallástörténetet vagy az etikát, kivettük az evolúció oktatását a középiskolai biológia tananyagból(!), illetve az Isten fejezetet a filozófiaiból. Vissza a középkorba, az majd segít még sötétebbé válni.

Mindenki csak panaszkodik, és hárítja a felelősséget. Az egyetemi tanár azért, mert rossz matériát kap a középiskolából, az általános iskolai azért, mert rossz körülmények között tanít semmi pénzért. A tanfelügyelő a tanárok minőségét szidja, a tanárok a diákokét, a szülők az iskolákét, a miniszter az örökölt rendszerét.

Mikor jön el az az idő, amikor végre észrevesszük, hogy mindenki a saját szintjén igenis maximálisan felelős azért, ami a keze közül kijön? Ahhoz, hogy a rendszer valóban jól működjön, felelősséget kell vállalni végre.


Jelenleg gazdasági és technológiai gyarmat vagyunk,

ahová a fejlett államok az olcsó munkaerőért és a nyersanyagért jönnek. Nekünk nem gondolkodni, alkotni, fejleszteni, kutatni kell. Mi egy összeszerelő és nyersanyag-kitermelő (már amennyi még maradt) ország vagyunk. Ezen a szinten is fogunk maradni, ha nem lesznek kutatóintézeteink, ha nem érdemes hozzánk kutatási és fejlesztési szekciókat telepíteniük a multiknak, ha az egyetemeink nem válnak valódi kutatási központokká.

Emellett egy többé-kevésbé diszfunkcionális, kaotikusan, tűzoltó-megoldásokkal működő államot tartunk fent, amelyen belül egy kézen meg lehet számolni azokat a területeket, ahol nyugati szinten tudunk szolgáltatni. Nagy nyersanyagkészleteink már nincsenek, tőkénk nincs, hadserünk nincs, politikai befolyásunk a nemzetközi porondon minimális. Marad az egyetlen kitörési lehetőség: az oktatás. Erre alapszik a finn csoda, a szingapúri csoda, vagy újabban akár a szlovén vagy a lengyel csoda. 

Az oktatás minőségén, az oktatásra irányult költségvetési tételek mértékén, a reformok hasznosságán múlik az, hogy ez az ország valaha is fejlődésnek induljon, nem csak kirakati szinten. Ez az egyetlen út, hogy az ország lakosságát és az államszervezést menedékesen felzárkóztassuk a fejlett nyugathoz.

Csak több felkészült, nyílt gondolkodású, kreatív, egyenes és felelősségteljes emberrel lehet fejlett társadalmat létrehozni. Az oktatás most abszolút mindennél fontosabb.

Gyakorlatilag ez az egyetlen lövésünk.