Osztálynapló

A szemük kisírt, nevetnek is, ha csak lehet, mert az örömöt és ijedelmet egyszerre gyúrják maguk előtt, mint valami méretes sarat, és csak ülnek az első padban, és szorgalmasan másolják a táblára írt számokat, de nem számokat ír az ő tolluk, hanem annak az egyenletnek az ismeretleneit próbálják levezetni, ami ilyen hirtelen tört be az életükbe. Ennről beszélek, aki tejfehér bőrével áttetszőnek tűnt, amikor a líceumot elkezdte, és én reszketve vettem át egy lányosztály irányítását, de Déről is beszélhetnék, vagy Zéről, Péről, Effről, és mindenkiről, akik először csúnyák voltak, majd szépek lettek, kikerekedtek, öltözködni kezdtek, végül alig érve el a tizennyolcadik évüket, nőként kezdtek el viselkedni.



Persze, mindig is azok voltak, de akkor nyáron néhányukkal történt valami, és ez az egész osztályt megbolygatta. Mondom, nem tudnám biztosan megmondani, hogy Enn, avagy Dé adta oda magát hamarabb, hogy Enn vagy Dé engedte meg, hogy egy férfi (ki más?) beléje hatoljon, Ennbe vagy Débe leghamarább, de az biztos, hogy ettől megbolydult az osztály. Mintha nem egyikőjükkel, hanem az egész osztállyal közösült volna az a férfi.

Először Dére gyanakodtam, hogy ő volt az, aki első szerelmeskedését megosztotta társaival, hogy ő lázította volna föl az egész osztályt, hogy vinnyogva röhécseljen és lázas szemmel bámuljon kifelé az ablakon a társaság, de aztán túlságosan hosszú ideig volt vidám, ami végül elhessegette gyanúmat. Ezzel szemben Enn mélabús lett csakhamar, nem nevetett társaival, nem bújt össze a többivel, csak ült és nagy szomorú szemét a táblára függesztette, és szorgalmasan másolta a számokat, amiket fölírtam.



Enn aztán kimaradozott az iskolából, a szülei pedig egy ízben feljöttek a tanáriba, és közölték, hogy lányuk súlyos beteg, ki kell venniük az iskolából. Az osztályt figyeltem, mindannyian pontosan tudtuk, mi baja Enn-nek, de nem szóltunk semmit, az osztály azért, mert némaságot fogadott kifelé, én pedig azért, hogy tiszteletben tartsam az ő fogadalmukat. Nem röhécseltek már, nem is bámultak az ablakon kifelé, de éreztem, hogy most már visszafordíthatatlan az a történet, amit Enntől hallottak. Hogy titokban mindegyikőjükben ott motoszkál, nem hagyja aludni őket, hogy próbára teszi őket, hogy kedveskedik, de el is rettenti.

Érettségi után néhány évig még követtem pályájukat, a legtöbben nem kívántak egyetemre menni, gyorsan férjet kerestek maguknak, úgyhogy az ötödik évben már mindegyikük gyerekkocsival jelent meg az osztálytalálkozón, és történetük, amit mindenki elmond az osztálynapló olvasásakor, ha rákerül a sor, egészen rövid volt és ismétlődő. Mit mondhattam volna? Akkorra már tudtam, mi történt a továbbiakban Enn-nel, tudtam, hogy megszakították a terhességét, hogy másik iskolába adták, és utána egyetemre ment, nagy karrier előtt áll, egy fizikus kör elnöke, szerda esténként nyílt vitákat rendeznek. Szerda esténként bárki megnézheti, mennyire szomorú még mindig a szeme, hogy mennyire hiányzik valamiféle befejezés az ő történetében. Talán ő is jóval többet szeretett volna megtudni arról a férfiról, aki, mondhatni, az egész osztályt a magáévá tette.