Pénzre váltható korcsok = magyarok?

Megkezdődtek a pártalapú népszámlálási kampányok, és elég különös követni, hogyan igyekeznek a hazai politikai szereplők politikailag inkorrekt üzeneteket közvetíteni. Például arról győzködni a vegyes házasságból születetteket, hogy vallják magukat magyarnak.



Vagy a „magyar identitással rendelkező” romákat, hogy – kivételesen, a statisztika kedvéért – legyenek magyarok. (És felejtsék el, hogy a magyar érdekképviselet az utóbbi évben nemcsak hogy cserbenhagyta a legkiszolgáltatottabbakat, hanem számos esetben ellenük is fordult.) Egyébként ezek az emberek a nemzeti közösségek perifériáján élnek, és

viszonyukat az identitásukhoz a jobban neveltek nem firtatják,

a kevésbé tapintatosak pedig elutasítóan kezelik. (Ismerjük azokat a fojtott hangú, erdélyi beszélgetéseket arról, hogy ki a tulajdonképpeni román vagy magyar, ki ki fia-borja, hova házasodott be, milyen óvodába járatja a gyerekét, hogyan írja a nevét stb.)

Most azonban hirtelen értékessé válnak mindezek, mint ahogy hajlamos az erdélyi magyar közösség felfedezni, hogy nagyon sok romának magyar kulturális kötődései is vannak. Persze, hogy vannak kötődései, hiszen a nemzeti identitás nem kőbe vésett, hanem változó, képlékeny, élő valami. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Ha választásra kényszerítik az embert, akkor ez azt jelenti:

nyelvi, kulturális, közösségi öncsonkítást kell végrehajtania.


Arról kell dönteni, hogy ki inkább az apám, és ki kevésbé az anyám, vagy fordítva. Hogy a gyereked egészen a tied, vagy csak félig? Hogy a szavak, amelyeket nap mint nap használsz, saját szavaid, vagy csak kölcsön kaptad? Az idei népszámlálás nem toleráns ezekkel a dilemmákkal, nincsenek áthidaló megoldások, nyitott kapuk és nyitott rubrikák. A most folyó kampány és a számlálóbiztosnak adott válaszok sokak számára jelent majd keserű emléket.

Hangzatos magyarázat, hogy azért van szükség a romák, a vegyes házasságból származók, a szórványban élők magyar identitásának „vállalására” (patetikusra hangolva: megvallására), mert mi befogadó nemzet vagyunk. Valójában nem arról van szó, hogy saját nyelvi és kulturális gazdagodásunkért hirtelen toleránssá és nyitottá válunk, hanem arról, hogy

az asszimilációval ellenasszimilációval válaszolunk.


Sok elrománosított magyar helyett maréknyi elmagyarosított cigányt, románt vagy félrománt akarunk. És ami még ennél is rosszabb: pénzt. A népszámlálás „tétje” – ahogyan azt manapság sokan mondják – mindaz, ami az etnikai kvóta alapján megszerezhető: mandátum, kinevezés, státusz, költségvetési részesedés. Előbb-utóbb pénzre váltjuk a nemzeti hovatartozásunkat.

Kérdés, hogy meddig? A demográfiai kopás nem megállítható, talán csak mérsékelhető. De a későbbiekben egyre kevesebb jog lesz megszerezhető úgy, hogy arra hivatkozunk, mennyien vagyunk. Ez a probléma kiküszöbölhető úgy, hogy „befogadó nemzetként” különböző, a fentiekhez hasonló taktikákat alkalmazunk, és megpróbálunk szembefordulni a demográfiai kényszerűségekkel.

Nagyon valószínű azonban, hogy az igazán korszerű és hosszú távon is életképes stratégia az lesz, ha a nemzeti érdekképviseletet nem azonosítjuk a nemzeti elkülönüléssel. Ha az állami, közösségi támogatás alanyi jogon, kulturális önértéken jár, és nem fejpénzként. Ehhez azonban az kell, hogy perspektívát váltsunk.


Nincs kisebbségi és kisebbségibb,

nincs etnikai és nyelvi hierarchia, nincsenek kulturális előjogok, privilegizált helyzetek. Roma, magyar, félig román vagy „tán egészen az” – mindegy: védettséget élvez és érdemel, függetlenül a statisztikától. Egy ember vagy másfél millió: ebből, a minden állampolgáráért, kulturális vagyonáért felelős állam szempontjából mindegy.

Ez az a pont, ahol sokan azt mondanák: ilyesfajta toleranciát várni Romániában naivitás. Mindaddig, amíg szembe nem nézünk a ténnyel, hogy a román nacionalizmust is ugyanaz működteti, mint a magyart. A merev, élettelen, tekintélyelvű, korszerűtlen nemzeti demagógia. És ennek sem magyar, sem román, sem semmilyen térfélen nincs létjogosultsága.

A paradoxon az, hogy ha felismerjük és felvállaljuk, hogy – befogadó nemzetként – önazonosságunk része a román kultúra is, hogy erdélyiként használjuk, értjük és megéljük: védettebbé tesz. Mert azt jelenti, felmérjük, mit jelent az élő, mindennap „használt” identitás. Amely kicsit ilyen is, meg olyan is. Ma ilyen, holnap olyan, és ki tudja, mit hoz a holnapután.