Elkurvulásunk története

A kódex célja – ha komolyan vesszük az indítványozók szándékát – az, hogy átláthatóbbá tegye a hazai médiát, biztosítsa a sajtó hitelét és az újságírók státusát. A hivatalos álláspont az, hogy a kódex révén “globálisan meg lehet majd ítélni az ország médiacselekvéseit” (lásd Ambrus Attila nyilatkozatát az ÚMSZ-ben.) Ez valami olyasmit jelent, hogy jó lenne látni, miből él a sajtó, és hogyan? Ki milyen céllal pumpál pénzt a médiába, és a pénzéért mit vár el cserébe?

A médiában viszonylag sok pénz van, és – pláne válságban – a pénzéért mindenki azt vár el, amit akar. Megkérdőjelezhető a befektetők szándéka, a mód, ahogyan a sajtótermék létrejön és eladásra kerül, szóval a nyilvános és szabad piac teljes működése.


De minek?

A távkapcsoló, az egér, az újság – a teljhatalom – a fogyasztó kezében van, akkor kapcsol, kattint és lapoz, amikor ő akar. (Ha jót akar magának, ül egy elsötétített szobában, és örül, ha még az utcazaj sem szivárog be.) A jó öreg médiakódexesek elkéstek, és egy másik világban élnek. Nem lábaltak ki a média-hidegháborúból, a kétpólusú nyilvánosságból, a szamizdat-komplexusokból.

A kereskedelmi média mocskos, és ez jó neki. A kereskedelmi média (majdnem) öntörvényű, és ebből él. A kereskedelmi médiában lehet dagonyázni, és hátat lehet fordítani neki. Ehhez pedig nem szakmai, etikai kódex kell, hanem egyéni döntés. Ízlések és pofonok.

Különös, hogy az etikai kódex kapcsán nem merült fel a közszolgálati média ellenőrzése. Pedig a közszolgálati médiában nem kérdés, hogy a pénz honnan van, és így az összes többi probléma is leegyszerűsödik. Kinek, hogyan és miért van szüksége – mert szüksége van – közszolgálati médiára? A közpénzzel ki hogyan bánik? Ki “védi meg”, mentesíti a közszolgálati médiát a kereskedelmi média által alakított piac szabályai alól? Na ezek az amúgy nehezen feltehető kérdések és még nehezebben kikényszeríthető válaszok.


Szembe kéne menni a politikai lobbikkal,

érdekekkel a közmédia köztisztasága érdekében. Szembe kéne menni továbbá – civil és szakmai bátorság kérdése – a kereskedelmi média érdekeivel is. Más a gyerek fekvése, ha a politikus (üzletember) saját örömére és hasznára lapot, tévét alapít, és azt magánpénzéből fenntartja. Lelke és pénze rajta. Más, ha ugyanezt közpénzből, közösségi infrastruktúrával teszi, mindezt közösségi célnak álcázva.

Úgy általában az egész romániai nyilvánosságot illetően is érvényes ez, de különösen igaz a romániai magyar közszolgálati médiára. Már – ha van, vagy lehet önálló rommagyar közszolgálati média. És ha egyáltalán szükség van rá. Tudjuk, van kvázi közszolgálati rommagyar kvázi tévé, van kvázi közszolgálati rádió, és vannak kvázi közszolgálati feladatokat ellátó lapok, amelyekbe a romániai magyar érdekképviselet közpénzt csatornáz. Hogy valóban fedik-e ezek a médiumok a közszolgálatiság fogalmát, nyitott kérdés.

Az ördög ügyvédje azt mondja, hogy a rommagyar nyilvánosság piacilag olyannyira életképtelen, hogy nincs az az épelméjű magántőke, amely viruló kereskedelmi médiát hozna létre. Ha pedig a politika pénzt szerez sajtóra, akkor ám tegye, végül is az egyetlen olyan szereplő, aki erre tényleg áldoz.


A rommagyar sajtónak nincsenek alternatívái,

csak egyetlen, mesterségesen fenntartott dimenziója van, és akinek az nem tetszik, keressen magának mást. Nem romániait, vagy nem magyart. És miért ne fölözné le a politikus korántsem önzetlen tevékenységének a hasznát? Végül is olyan lobbi tevékenységet folytat, amelyre rajta kívül más nem képes. (Emlékeztetnék itt a nyáron arra a különös pengeváltásra, amely arról szólt, honnan van a rommagyar újságírónak vajas kenyere? Igen, aki ezt a vajas kenyeret eszi, az minden falatnál tudatosítsa magába, hogy mekkora falatért mit visel el, ne harapjon se nagyobbat se kisebbet annál, mint amit igazolni tud. Ez van.)

Hogy az adófizető nem azért adózik, hogy a politikus nyilvános karrierjét zsírozza? Izé, vajazza?  Az adófizető is felelős azért, hogy ki és hogyan osztja a közpénzt. Kis adót fizető kis elvárásokkal, kis pénz, kis politikus, kis sajtó, kis foci. Nagyon kicsi erdélyi térben nagyon csökött sajtó. Ez itt a képlet, és nincs az az etikai kódex, amely ezt a helyzetet valóban etikusra tudná retusálni.


Olyannyira összezárt az erdélyi magyar közösség,

olyannyira összecsúsztak a gazdasági, politikai és kulturális szerepek, hogy aki azt állítja, valóban szétválaszthatóak ezek a dimenziók, az szándékosan, a megtévesztés céljával hazudik. A rommagyar sajtóetika egyetlen mértéke a hatalmi pozícióban lévők önmérséklete, amit semmiféle szabályrendszerrel, kódexszel ki nem lehet kényszeríteni, és számon sem lehet kérni.

Az etikai kódex addig tart, ahol a közpénzen fizetett vagy politikai úton megszerezhető hirdetések és sajtópályázatok kezdődnek. Éppen ezért lehet értékelni azokat, akik nehezen elviselhető kompromisszumok árán mégiscsak viszonylagos sikereket és viszonylatos teljesítményt nyújtanak. Szeplősen fogantak, de élnek.

Ebből a szerepösszecsúszásból, ebből az amorf, aránytalanságból fakad minden: a szakmai kiszolgáltatottság, a kontraszelekció, a minőségromlás. Ezért végzetes és megváltoztathatatlan a kisebbségi sajtó helyzete. A helyzet azért nem reménytelen. Mert tényleg

van élet a romániai magyar sajtón túl is.


Vannak a nyilvánosságnak elérhető új és új (ráadásul majdhogynem ingyen, tehát szabad) terei. Olyan terek, amelyekben nem látszat a demokratizmus, amelyekben igazán mérhető a teljesítmény, amely mentes a kereskedelmi szféra önzésétől és a közszféra korrupciójától.

Bárki létrehozhatja és fenntarthatja a maga tartalmát. Hogy mennyire témagazdag a rommagyar civil társadalom? Önerőből milyen tartalomra képes? Hát ez már a maga ügye, felelőssége.