Szabadság, ébresztő!

Nemrég Kiss Olivér, a kolozsvári Szabadság napilap egyik frontemberének blogján hatalmas vita zajlott le egy főtéri, vitatható minőségű rendezvényről. Terror, manele a főtéren – ordította a bejegyzés címe. Valójában rap volt, a terror meg, azt hiszem, más országokban dúl jelen pillanatban (mondjuk Irakban). Kábé itt telt be nálam a depressziós Főtér-cikkek pohara.


 
Kolozsvár főterének átalakítása körüli vita a város magyar közéletében 2009 tavaszán kezdődött el, akkor, amikor az építészek már felállították az első, építkezést eltakaró palánkokat. Tudtuk is meg nem is, hogy mi készül mögötte.


Hivatali vészmadárkodások

Az első negatív hír 2009 május 9-én robbant be a Szabadságba, bombasztikus címmel: Pusztítás a Főtéren: kivágták a fákat, kiásták az élősövényt. Atyaég, éreztük, hogy újra  gyülekezni kezdtek a kolozsvári magyarság felett a csúnya dák istenek rendelte fellegek. Érzékeny ponton keltett pánikot a város magyar napilapja ezzel a cikkel, azonnal újraindult az előző évtizedben jól bejáratott nemzeti farkaskiáltás.

Egy vélemény Főtéri bársonyos pogromról beszélt, amelyben „mindaz, amit most a Főtérrel tesznek, részét képezi az országos szinten beindult falmelléki magyarellenes kampánynak, amely fölérhet akár egy bársonyos – nyelvi-kulturális – pogrommal.”

Ha megnézte volna előbb a szótárban, mit jelent a pogrom szó. Következett egy Döbbenet, mely „tovább menne, el innen, hogy ne lássa ezt a szörnyű pusztítást, mert ezt nem lehet megérteni, nem lehet feldolgozni, nem lehet megnyugodni.”

Nem maradhatott ki Kolozsvár egyik fő vészmadara sem az újabb depresszióözönből. Pótcselekvés? Nem, annál is rosszabb! című, szokásosan kioktató cikkében kimondta tábora minden új dologra előre adott verdiktumát: „A Főtér akkor lesz újra a miénk, kolozsváriaké – kivétel nélkül! – amikor helyreállítják. Ha pedig nem, akkor pusztulni fog a tér, a Szobor, a Város, mert elkótyavetyélték.” Csak azt nem tudtuk meg, hogy akkor Szibéria vagy a kolozsváriak körében divatosabb Budapest vagy Stokholm a jó irány el innen. Mert ugye vissza már nem fogják csinálni.

A mérgező hangulat ősszel sem hagyott alább, néhol már-már a begyben szenvedő románellenességet sem tudta visszatartani egy-egy véleményíró, aki azt mondja az Itt, Kolozsváron élek című manifesztójában: „Csak annak örüljünk most, hogy Mátyás király – még – nem látja a Teret az oláhfalusi deszkáktól, de annak is, hogy befedték az árkot. Hogy van humorunk e falanszterhez: ott nyugszik Hófehérke, lásd az üvegkoporsóját! És reméljük, hogy a hét törpe román régészt nem lepi meg újabb fehérlófarkú politikus-herceg, hogy életre rázza az üvegkoporsó lakóját.”

Szegény rómaiak. Ha élnének, biztosan nem értenék, miért van az, hogy míg Pannónia földjén a magyarok büszkék rájuk, ahol tehetik, ott mutogatják romjaikat, addig Dacia földjén ugyanazok a magyarok úgy utálják őket, hogy még üveg alatt sem képesek elnézni lekopott falaikat.

Csak találomra szemelgettem fentebb néhányat azokból az írásokból, amelyek már több mint egy éve egyöntetűen hirdetik: a Főtér elveszett, a város elveszett, mi elvesztünk. Erkölcsi győzelemre hajthatunk csupán, „soha nem adjuk fel (amit már feladtunk)”. Lúzerduma. A vesztes dumája, aki

saját töketlenségét próbálja erkölcsi győzelemmé faragni.


Előkerülnek újra és újra a szokásos ijesztgető szavak: miccs, sör, manele, rockkoncert, csiricsári, zsibvásár, gics, bóvli, alkohol, drogok, ízléstelen rendezvények. Azt persze egyetlen cikkíró sem árulja el, hogy miféle magasztos rendelet szabja az ő ízlésére a közízlést, vagy hogy pontosan mi baj is van a sörrel, a rockkoncerttel vagy a főtéri vásárral. Rossz, mert ilyen a boldog aranyidőkben nem volt.

Mert valójában az átalakítás előtt főtér sem volt. Egy bokrokkal, ösvényekkel, zöld-darabokkal, parkolókkal és gödrökkel tördelt használhatatlan, ápolatlan terület volt, amelyet még térnek sem lehetett nevezni, hisz nem volt tér. A turistát meg kellett kérni, hogy minél magasabbra fotózzon, ha szép képet akar.

Ha látszott a talajszint, akkor annak rendezetlensége rontotta a képet, feljebb meg a templom nem látszott az erdőtől vagy a három színben tündöklő vasoszlopoktól.

A sok mártírcikk mellett megjelent egy maroknyi pozitív is a Szabadságban, így egy alapos szakmai vélemény arról, miért van teljesen rendben a tér átalakítása, miért érdemes pozitívan hozzáállni legalább most a fejlődéshez, vagy egy jelen szerző által írt vélemény is arról, hogy mennyire tévút a magyar épített örökségnek előnyös átalakítást nemzeti paranoiává zülleszteni.


Elbillentek

A pozitívan hozzáállók a hatalmas negatív hullám láttán azonban elbátortalanodtak. Snassz lett védeni az új Főteret. Nem volt magyar, akinek tetszett. Csak az volt igazi magyar, aki utálta az újat. Lassan snassz lett védeni bármit, ami nem a virtuális magyar Kolozsvár virtuális dicsőségét virtuálisan szenvedi.

Ezen az egyenlőtlenségen a Szabadság saját publicisztái segíthettek volna, de az alaphangot már a legelején, az egyébként tiszteletre méltó főszerkesztő tollából, a sirámos oldalra tette le a lap a Volt egyszer egy fő tér című cikkben. Az egy-két egyensúlyozó próbálkozásnak (pl. itt és itt) a negatív alaphangot nem sikerült megfordítania.

Hozzájárult ehhez Kiss Olivérnek, a Szabadság online gurujának ámokfutása is, aki a munkálatok elkezdésétől az avatásig és azontúl, bombasztikus szavakkal hirdette és hirdeti  véleménycikkekben, videókban, fotóriportokban, saját blogjában, de rádióban és tévében is, ahol csak teheti, hogy a Főtér el lett kúrva, a magyar főteret ellepték az ízléstelen román rendezvények, feladtuk a várost, monnyon le mindenki, stb.

Õ és újsága, Kolozsvár legfontosabb közéleti vitafelülete – hatalmas véleményformáló felelősségét figyelmen kívül hagyva – adta és adja továbbra is a lovat egy időből kiesett, a város magyar közvéleményét elrabolni próbáló, a mai Kolozsvár elutasításával valójában saját alkalmazkodó-képtelenségét álcázó, szűk konzervatív értelmiségi réteg alá. Nemcsak a Főtér kérdésében, hamarosan ugyanez az önpusztító sirám jött a városnapok vagy a városbrand témájában is.

Kinek és miért jó, ha Kolozsvár hatvan-hetvenezer magyarja megutálja ezt a várost úgy, ahogy most van, vagy ahogy esetleg lehetne az ő beleszólásával?

Húsz éve mögöttünk a kommunizmus elnyomása, hat éve mögöttünk Gheorghe Funar volt polgármester nacionalista agyréme. Miért kell most mindenki torkán legyúrni néhányak szenvedését, alkalmazkodás-képtelenségét mint egyetlen legitim kolozsvári magyar véleményt? Miért jó az, ha elvesszük a kolozsvári magyaroktól az önbizalmat, az otthonérzetet, a pozitív jövőképet, a magyar örökséget, nyelvet is felvállaló Kolozsvár lehetőségét?

Szociológusok, antropológusok kutathatnák, hogy mekkora sikerrel kergeti el egy felelőtlen, negatív napilap a várostól a saját közönségét a szinte hetente megjelenő cikkeivel. Pedig ez most cseppet sem játék. Itt gyakorlatilag az utolsó nagy harc folyik a város lelkéért. Most nemcsak a belváros arculatát, de Kolozsvár egész identitását, kommunikációs konceptjét, üzenetét, örökségi és kulturális kataszterét, végső soron lelkét határozzák újra meg. Most zajlanak azok a folyamatok amelyekben a magyaroknak a lehető legnagyobb erőbevetéssel, kitartással, optimizmussal kellene részt venni.


Most kell fejest ugrani az új Kolozsvárba,

hogy otthon érezhessük magunkat tíz-húsz-harminc év múlva is. Most kell rugdosni a politikusokat, tanácsosokat, kultúrvezetőket, civileket, hogy dolgozzanak. Most harakiri a múltba rekedni, és az átalakításokat, a román többséggel közös kolozsvári identitás-kereséseket elutasítani.

Most kell hinni Kolozsvárban, nekünk magyaroknak jobban, mint bármikor az utóbbi 90 évben. Ha most elfordulunk tőle, mások találják ki nekünk. Szabadság, ébresztő! Feladatotok van.