Fogom a játékaimat, és megyek

Gyermekkoromban mindig világos színű ruhát szerettem volna. De sosem lehetett. Mert anyukám nem hagyta. Azt mondta, nem jók, mert könnyen koszolódnak. Egy ideig nem értettem, hogy a fenébe koszolódnak gyorsabban a fehér ruhák, mint a feketék. Vonzzák a mocskot?

Később megértettem. Nem koszolódnak hamarabb, csak jobban látszik rajtuk a kosz. És azt is megértettem, hogy anyukámat nem az zavarta igazából, hogy koszos vagyok, hanem, hogy látszik.

A fenti gondolkodásmód eléggé elterjedt nálunk. A hiperkompetitív mentalitás következménye, és már gyermekkorunkban belénk kódolják. Nem az számít, hogy kik vagyunk, hanem, hogy minek látszunk; folyamatosan harcolunk a látszat fenntartásáért.

Hogy példákat is mondjak. 1992-ben megvásároltam az első komoly autómat: egy vadiúj Volvót. Van egy szimpatikus unokahúgom, aki éppen akkor látogatott meg. A következő párbeszéd zajlott le közöttünk: „Brávó, jól csináltad. Jobb, hogy kocsit s nem házat vettél.” „Há’ mér?” – kérdeztem. „Hát, a házat csak néhány barátod irigyelheti igazából, a kocsival végigfurikázhatsz az egész városon.”

A hiperkompetitivitás súlyos betegség. Nálunk már-már szociális járvány, ami mindenütt felüti a fejét. Következménye, hogy egyetlen másodpercig sem tűnhetünk gyengének, kiszolgáltatottnak. Szinte mániákusan ügyelünk arra, hogy nehogy hülyének nézzenek. És ez minden cselekvésünket befolyásolja.

Látszólag a verseny hasznos, haladásra stimulál. Ha sikerül az ésszerűség keretein belül tartani, akkor valóban az. Ám, ha átesünk a ló túlsó oldalára, akkor akár ellenünk is fordulhat.
 

Adrian  Stanciu, a Human Synergetics Románia menedzserpartnere. Az írás eredetileg a Capital legjobb munkahelyek c. mellékletében jelent meg.

Itt megtudhatjátok, hogy mit értékelnének leginkább a romániai alkalmazottak, és mi az, amit valójában kapnak munkaadóiktól.

Sokszor akkora a kényszer, hogy ne tévedjünk, nehogy elveszítsük a versenyt, hogy inkább nem is versenyezünk. Valószínű mindannyian átéltünk már hasonlót. Gyermekkoromban ez volt a híres puffogás: „fogom a játékaimat, és elmegyek.”

Én sem vagyok kivétel az országos járvány alól – ezt szégyenkezve és beletörődéssel mondom. Nem célom morálisan felülkerekedni.

A verseny természetes, ám a társadalom nem mindig érzi a határait, és azokat az esetleges veszélyeket, amelyek az átlépésükből következnek. Ezért sokszor áthágjuk a határokat, és sokkal messzebbre elmegyünk, mint amennyire még egészséges lenne.

Valószínűleg azt kérdezik most, hogy van-e valami köze ennek az Alkalmazottak TOP-jához. Van.

A felmérés készítése közben rengeteg emberrel beszélgettem. Sokan támadták a felmérést. Vagy a kérdéseket tartották irrelevánsnak, vagy a válaszokat gondolták manipulatívnak, sőt egyesek szerint az egész kritériumrendszer téves. A támadások mindig olyan cégek képviselőitől érkeztek, amelyek a lista végére kerültek.

Klasszikus védekező reakció: ha a valóság ellentmond annak, amit hiszel, akkor a valóság téved. Ilyenkor ésszerű érveket keresel, amelyek megerősítenek abban, hogy amit magadról hiszel az jó, és a valóság gonosz. Ezt nevezik racionalizálásnak.

A felmérés nem tökéletes. Természetesen. Egyetlen felmérés sem az. George Box, egy híres statisztikakészítő mondta: „Minden modell téves; egyesek hasznosak.”

Ami a felmérésben pozitívum, az sokkal fontosabb és értelmesebb, mint amit elront. Végső soron mindenki számára megadja az esélyt, hogy a lehető legobjektívebb mérce alapján összehasonlíthassa magát a többi céggel. Továbbmegyek, a felmérésből kiderül, hogy az alkalmazottak számára mi az, ami valóban fontos, és lehetővé teszi a résztvevő cégek számára azt, hogy elvégezzék a humántőkével kapcsolatos finomhangolásokat. Egy valóságos aranybánya.

Mindezek ellenére a meghívott cégek egy része évről-évre visszautasítja az együttműködést. Az okok változóak: „Van saját felmérésünk” vagy „Számunkra nem releváns”. Racionalizálások.

Az alkalmazók topja világszerte az egyik leghasznosabb munkaeszköz a vállalatvezetők számára. Nálunk nem. Mert mi valójában félünk a megmérettetéstől.

Ami a visszautasító vállalatokat együttesen jellemzi, az nem más, mint az utolsó helyektől való félelem. Félnek, hogy miközben a király laza büszkeséggel sétál a saját kertjében, valaki kintről észreveszi, hogy valójában meztelen. Mert nem az számít, hogy ki vagyok, hanem hogy mit gondol a világ rólam. És ha részt veszek ebben a nyomorult versenyben, könnyen kiderülhet, hogy nem is vagyok annyira csodálatos, mint amennyire a humánerőforrás konferenciákon elhitettem magammal.

Mert most a ruháim feketék, és nem látszik rajtuk a kosz, de ha hagyom kifehéredni őket, akkor már nem lesz, ami mögé elbújjak. Ezért azt teszem, amit gyerekkoromban a játszótéren, felmérgelődöm, fogom a játékaimat és megyek.