Az unalom

A világ nyelve azt mondja, és nekünk sincs okunk kételkedni benne, hogy domnişora Erleyt az unalom ejtette teherbe, ahogy más nők (mi itt mindannyian) meghíznak, mialatt nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt semmittevéssel. Addig az éjszakáig, valamikor 1862 novemberében, amikor nehéz kezű férfiak teperték le, már nem tudjuk, a Magyarkapunál, vagy a Híd utca valamelyik szögletében, szóval addig az éjszakáig már többen megbizonyosodtak affelől, hogy domnişoara Erley magzatot hordoz szíve alatt, mindenféle becslések szerint három és fél hét óta.





Ami továbbá domnişoara Erley terhességét illeti, amire eddig még nem született magyarázat, mivel önmagában az unalomtól senki sem esett még közülünk teherbe, esetleg az egykedvűség ült mellette, amikor férje megkívánta és magávévá tette, de hát ha ezt nézzük, az egész dolog elveszti érdekességét, ráadásul domnişoara Erley mégcsak nem is férjezett, szóval hallgassuk meg magának domnişoara Erleynek a mondandóját, mégiscsak ő tudhatja leginkább, miként fordultak a dolgok ez irányba.

Domnişoara Erley: Én, aki az unalomtól estem teherbe, és magzatom a semmittevés által fogant lény, nyilvánvaló, hogy semmiben sem számíthatok a világ megértésére, mindazon asszonyok megértésére, akik mind tettek az ellen, hogy otthon üljenek, és tétlenkedve tengessék napjaikat. Mégis, ha arra gondolok, hogy az unalomtól még senki sem esett teherbe, történetemet akaratlanul is érdekesnek, legalábbis elmondhatónak találom.

Ezernyolcszázhatvanban, amikor nevelőapám Kolozsvárra hozatott, senkit nem ismertem ebben a városban, s bár valamelyest beszéltem az itteniek nyelvét, szólnom kevés emberrel adatott. Nevelőapámnak két fia volt, a nagyobbik velem egykorú, és papneveldében tanult. Mindazonáltal gyakran hazalátogatott, s vallásos neveltetése ellenére is úgy határozott, hogy kikezd velem. Először hagytam magam, mert örvendtem társaságának, végül, amikor követelőzni kezdett, mind többet és többet kívánva látni és tapintani testemből, félelmemben elutasítottam őt.





Egy október eleji délutánon tett magáévá, betörve hozzám, míg apja és testvére távol voltak. A magyarkapui megerőszakoltatásom nem az első, a második volt, ezt a világ bizony rosszul tudja. Kisebb dulakodás után megadtam magam, nem mintha kívántam volna, inkább azt gondoltam, így legalább békén hagy. Békén hagyott, az esetet követő harmadik napon Wittenbergába utazott, tanulmányai folytatására. Terhességem nem sokkal a Magyarkapunál történtek előtt vált számomra nyilvánvalóvá.

Miután felkerestem néhány éltesebb asszonyt, hogy valamiképp véget tudjanak vetni nem kívánt állapotomnak, arra gondoltam, nevelőapámnak is meg kellene tudnia a dolgot. Egy ízben, amikor bementem hozzá, mezítelenül találtam az ágyban. Aludt. Óvatosan mellé bújtam, mire megébredve csókolgatni kezdett, majd hátulról magáévá tett. Ezután hónapokat ültem szobámban, senkivel nem találkoztam, az unalom, amelyből kinőtt az a vessző, amelynek a magzat köszönhető, még jobban elterebélyesedett, és végül megszültem az apróságot, mert senki sem tudta azt idejében elhajtani. Most is unatkozom, gyerekem elvették, más neveli.

Az unalom nemsokára végképp fel fog őrölni.